John Burns, a puritán
(1905.)
John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért, igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek, puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben, elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.
Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban nem is kell jobb élet, mint aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy, bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami nagyszerü s követendő dolognak tartják.
Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha, kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő? Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, a szervezkedések, a szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le, hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet, mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt, akit a körülötte hullámzó és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás, hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!
Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember, mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek! Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend, melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre, miniszterségedre és hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb, uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!
John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon; a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy, ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.