Kikkel, miről
Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli, amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli, ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak elgondolhatok, de ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra, szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert, ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak, ebben az összeszaladásában a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg én.
Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle. Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel, legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom? Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a legfontosabb.
Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra, ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg, vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül. Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a gondolkozó ember életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná. Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet; akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.
Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a versek iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan – gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az, hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S sohasem tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő, a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben van ismeretelmélet.