VIII.
– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon vagy.
E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.
Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait keményebb fából faragják.
Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott, hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak. Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő.
Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta, a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká tudta tenni.
A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették, esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette, hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak, hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára vállalta a keresztülvitelét…
A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg Lovrichéknál.
Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják.
Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.
Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él, talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek.
Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment. Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra várták ünnepies nyilatkozatát.
Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni, mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni. Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek.
Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára annak, mennyire szereti ezt az embert.
Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal tiszt átugratott a kerítésen.
– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel, búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni.
Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta meg.
– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt, a mi köztünk történt és légy boldog.
– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog lehetek?
Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást, görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt, hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott, bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta.
Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt: «Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy valaha egymáséi legyenek…
Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»; óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál.
Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel bárónőt különben családja választotta ki számára.
Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek tetszik. Már egy éve, hogy várt.
Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…
Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség. Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi kerékvágásába.