Fenn és lenn

Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő, – Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén.

Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.

Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni, hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett fel.

– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt.

– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! – Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától követve, kiügetett az országútra.

Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével, ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.

– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben, a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.

– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja, menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat már sokat az arczbőrünkün.

A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat.

– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja, hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek egymásra.

Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni. Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű, résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni magában a hű, résztvevő barátot?

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen rendreutasította a komondort.

Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki kezét.

– Elfogad barátjának?

A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.

Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda, templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a papagályzöld sárkány testébe.

Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba. «Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte. A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket, Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…

A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon.

– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig elvörösödött.

Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek már nem jutott hely a két ló között.

– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? – kérdezte egyszerre a bárónő.

– Még kérdi?

– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság. Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette» lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb jelének venném, ha beavatna titkába…

Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között való válaszfalt annyira hangsúlyozni.

– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon igénybe venném a barátságot!

A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.