XI.
Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a versenytéren.
A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok, parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny kilátásait.
A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az egyenruhák és világos női kalapok, hozzá a lovak nyerítése és a katonazenekar harsogó hangja, – mindez csillogó, zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá folyik össze; az alap: az ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a mely a rétet vakító, bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig plein-air-kép a szó legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a képet rikító részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára kifütyölné «lehetetlen színárnyalatai» miatt.
Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat ügetett a versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva sietett az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és Attila szálltak ki.
A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró azalatt öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az afrikai! – tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül maradt, háta mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla beszéltek.
– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani.
– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött.
– Könyvcsináló?
– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott ficzkó, – az a sebhely az arczán is tigriskarmolás…
Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven oroszlánt, sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a reklámot és mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a könyvcsináló fölött részesült.
E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a bárónő mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek körfalát. A leány szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett karját fölemelnie, hogy átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy mignon-kiadásban, csak nagy barna szeme, a melyet most kiváncsian irányított Attilára, bizonyította, hogy nem egyike ama csodaszép babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek karácsonyéjjeli álmukban jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt diszítve, kalapján, öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos változatban.
– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, – mutatta be őket egymásnak Etel.
Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek, aztán kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót válthattak volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek a sátorból és a két új ismerős magára maradt.
– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, – indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért. Mikor a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki föltünt rendkívüli rútságával. Dzsina grófnő mint Ylang herczeget mutatta be és francziául beszélt vele.
– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment.
– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget?
– Sajátságos név.
– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, – talán ő maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük Ylangnak. Kinai, vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a kit ide küldtek huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és kár érte, hogy már visszamegy a hazájába. Ma tartja búcsuestélyét.
Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy tárgynál.
– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem a kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró?
– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell ábrándítanom: nem vagyok báró.
Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná fölfogni, hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel kezdett a versenyre figyelni.
A díjosztás után Etel lépett hozzájuk.
– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve kezét, magával vonta.
Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel kisérte őket, elég hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár!
– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után régóta vágyódom? – szólt Etel barátjához.
– Ki legyen az?
– Ki más, mint a pogányvári tündér?
A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését.
– Pogány Jolán, – tehát itt van?
– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a tömegből. Jöjjön, majd odavezetem.
Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a meg nem hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz emelkedett, de ez nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes kevei bérkocsikból és parasztszekerekből állott.
Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval és Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű zavarba jött, midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr leányával szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira hihetetlennek találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje nyujtott kezet.
– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi kedveset beszélt nekem kegyedről…
Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban soha sem említette Jolán nevét. A találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett volna előbb valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a Pogányvárból kimentse…
Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan fel-alá sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry jelenlétéről azonban tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért magához zavarából; mivel nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az egyszerű «bárónő» czímzést keveselte), meglehetős ügyetlen alakban adta feleletét. Néha félénk oldalpillantást vetett Attilára.
Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy Jolánt megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről sajnálta a szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly szánalmas ellentétben állott a bárónő szeretetreméltóan biztos föllépésével.
A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem állhatta, hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány kipirult arczát, aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan tekintett utánuk.
– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta megismerni ezt a gyermeket?
– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg akarjuk ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is.
– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi Pálnak Virginia volt?
– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, hogy maguk szeretik egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily elragadó gyermeket nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át magára.
Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! – kiáltotta, – még be se mutattam Kunt a mamának…