XII.
Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó nagytermében találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben; midőn belépett a terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról, egy óriási virágbokréta mögül, Dzsina grófnő integetett feléje.
– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának, asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni.
Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás éveiből ismerte, csak Attila volt új ismerőse.
Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső végén ült, a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból állott, többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban azt a megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az illedelmes menyasszony szerepében tetszeleg magának.
– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, – jegyezte meg Dzsina grófnő.
– És miért dühös a hadapród?
– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon képzelődő, mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna! Maga is kamarás?
– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni, hogy ereimben egészen közönséges piros vér folyik.
– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája volt a bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a papa báró és a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a kinek már lehetne annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de szerencsétlenségére a mamája polgári. Most aztán ujra kezdhetik az egész családfát. Szeret tánczolni?
– Szenvedélyesen, – hazudta Attila.
– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem van és hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge vagyok én?
Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a grófnő termete apró, még sem gyönge.
– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina.
– Mult év augusztusában, – felelt Attila.
– Hogyan, nyáron?
– Igen, a kaukai király udvarán.
– Tánczolt?
– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa alatt és egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a trónörökös bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót csattogtatott össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a miniszterek és zászlósurak pedig körben tánczoltak…
– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok nem ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza – az atyja nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott nekem mindent. Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán jön a királyné és megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell, hogy ostobaságot ne mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre keveset tánczol, éjfélkor pedig hazaküldik aludni. Mulatság ez?
A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek tánczolni kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű válláról a prémes belépőt.
– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette, aztán halkan dúdolta a keringő dallamát.
Attila később Etelhez lépett.
– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok skalpot?
– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol?
– Mit keres a menyasszony a tánczolók között?
– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt…
– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve?
– Nem, aggodalom a jövőre nézve.
– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a menyasszonyt. Ha nem tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga, mint illedelmes ember, kötelezve volna idejének egy részét nekem szentelni… Ily áldozatot elfogadnom tiltja a barátság.
– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a barátságát.
– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina annyira nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy perczre igénybe veszem.
A bárónő Attila karján körülsétált a teremben.
– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát annyi hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol, mint maga Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért.
– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem hitetni oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő mellett, vagy bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön nincs ott.
– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp oly jól érezze magát, mint az enyémben.
Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta.
– Ezt is barátságának köszönhetem?
– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg.
– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket mindenki élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon udvarolni?
– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt fektessen amaz apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat részesítenem kell. Azok az emberek közönyösek előttem, maga nem közönyös előttem, magát szeretem…
Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át.
– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem, mint testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom – mint anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással?
A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a hagyományos pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt.
– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint ringatta.
– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy fölemel, lealáz és leköti kezemet? Ha azt mondom: feledje el, hogy rokonvonásokat viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri szeretettel, ha lemondok mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama banális udvarlók sorába léphessek, a kiknek joguk van remélni és elérni azt, a mit elérhetnek?
Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen tekintett végig a fiatalemberen.
– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára semmi, – éppen semmi…
Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most világosan vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának csak az a czélja, hogy őt ártalmatlanná tegye.
– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a melyből származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad csodálkoznia, ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba.
Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon.
– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy kaczér játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről. Beszéljünk most már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok hallani semmit, a mi szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom, – szeretek!
– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul.
– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább! elmondok önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna elmondani. Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok rút, tudtam, hogy gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy ezzel megvásárolhatom a boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő is szeret, később egész modora hirtelen megváltozott irántam. Mit mondjak még? Tizenhat éves szívem azt sugalta, hogy a hirtelen keletkezett jégburok alatt lángoló szív dobog…
Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és fájdalmas mosolylyal mondta:
– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy szeretem…
– És? – kérdezte Attila izgatottan.
Etel a fogát mutatta.
– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően tudtomra adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki.
– Az őrült! – kiáltotta Attila.
– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel jártam hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen ez az, ami majd megőrjített.
– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt, olyan hatással van önre most is?
– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi bánatukban csak a költők fantáziájában halnak meg az emberek. A mint látja, nem is haltam meg, hanem eljegyeztem magamat az első becsületes emberrel, akit atyám hozott. Korláthban, tudom, hogy jellemes férjet kapok.
Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy ismert angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy rejtett csontváz. Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok, pirulás és irtózás fog el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás ér, irtózat fog el…
A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: – Irtózom és mégis imádom, mint a szent ereklyét.
Most Attilához fordult és élesen tekintett rá.
– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve megosztani szivét egy csontvázzal?
– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten.
– Egy halott! – volt a rövid válasz.
Dzsina grófnő hozzájuk lépett.
– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé hajba kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun?
Attila megszorította a feléje nyujtott kezet.
– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? – konstatálta Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak.
– De grófnő!
– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek egymásra!
– Hová gondol grófnő – egy menyasszony!
– Igaz!
Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját.
Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a Csillagot.
Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli szellő kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek csillogtak.
– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán nemsokára elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány erőteljes természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj, csak szeme, a mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé bágyadtan, arczán szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes borzongással dőlt az ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy kalapja alól félig behunyt szemmel tekintett a fiatalemberre. Sokáig néztek szembe, Attila térde érintette a leány ruháját.
Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a zene, mely még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet érzett, mindez csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt egyszerre megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva:
– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te? Mi vagy te?
Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, mert az ő idegei sem voltak rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a fiatalembernek, halk hangon mondva:
– Barátod vagyok!
Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra megszólalt:
– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom, ereklyéket tiszteletben tudok tartani…
– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait.
– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas hangon…
*
Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az ázsiai, a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat rakatott a czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a Rákóczi-indulót. Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres palaczkokkal borított asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe. Zalkovszky az adósságaira gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is zilált anyagi viszonyok közt élt. Több ízben már azt hitte, hogy el kell vesznie az apró adósságok posványában s mindannyiszor az utolsó pillanatban találkozott egy szerencsés véletlen, a mely partra segítette. Az a tudat, hogy ő kedvencze a sorsnak, elbizakodottá tette. Helyzete most olyan kedvezőtlen volt, mint még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan tudtára adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt engedett neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte gondját, a mely most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb tervek fordultak meg az agyában, végre is be kellett látnia, hogy helyzete kétségbeejtően reménytelen. – A zene most elnémult, a hirtelen beállott csend még növelte levertségét. A mióta tiszt volt és adósságokkal küzködött, mint ultima ratiót mindig szem előtt tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem becsülte túlságosan az «élet édes megszokását». – ezt vakmerő lovaskalandjaival és párbajaival többször bebizonyította – de az a gondolat, hogy néhány türelmetlen zsidó kedvéért főbelőjje magát, idegessé tette…
Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt.
– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem, tizenegy órára ide rendeltem a kocsimat.
– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky.
– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit, már tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába, leülök és nem beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el vagyok érzékenyedve…
Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban nevetett. Később az órájára nézett.
– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte.
– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva.
– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem tudok.
Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett pénzt az asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél mindig megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt.
Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija előállt.
– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez? Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra osztott. «Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond dolog – hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem tarthat örökké», mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már Zalkovszky is felállott.
A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl egy széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több szerencsém lesz.» Azzal távozott.
Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott szemmel ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta: 128,000 forint.
Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A Csillag különszobájában Zalkovszkyt találta.
– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát.
Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom.
– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok?
– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani.
Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget mégis sokalta.
Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni és szóra játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem szokás behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember húszszor egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A vesztes féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a játékkal, ha mérsékelt összeggel van még bátralékban.
– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, – jegyezte meg Ylang élesen.
Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét.
– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl, mielőtt még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta elmult…
Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér.
– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység, – mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni.
Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében, megjelent Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra százhuszonnyolcz ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap elbúcsuzott az ezredtől és elutazott Londonba. Rövid idő mulva a lapok jelentették, hogy hadseregünknek ez az exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába.
A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és különböző itéleteket provokált.
– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az érvágás nem árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint, elkobozza vagyonukat és ismét ott van, a hol volt…
Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang herczeget a vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására hajtatott.
– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást fogok ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő dolog-e részegeket fosztogatni…
Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th gr. százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a melyben az előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen megsebesült. A Hirlap azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét «közkedveltségnek örvendő» tiszt immár gyógyulófélben van…