XIV.
Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta, a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett.
Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös arczczal, de villogó szemekkel suttogja:
– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba, melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról, vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek: boldogíts és boldogítani foglak…
Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:
– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!
– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni. Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú, sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor nincs joga boldogságért esedezni az éghez…
A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a hol atyja járt föl s alá.
Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében.
Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt, százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár alakjával.
A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az országúton robogó hintó után.
Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:
– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt, – sokat dolgozott?
– Egy sort sem írtam.
– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?
– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának.
Etel szomoruan csüggesztette le fejét.
– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok maradhassunk.
– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. – Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja, őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot, legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet…
Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől…
Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta tartogatott.
– A vendégjog megsértésétől sem?
Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.
– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.
– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal nyugodt léptekkel ment a kastély felé.
Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, – de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar érni…