XV.
Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a herczeget.
– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom…
Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés kedvezőtlen kilátásaira.
A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket.
– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy mondjon valamit.
– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.
Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem…
– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.
– Etel, maga tudja, hogy szeretem…
– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, – hogy újat most nem mondhatna.
– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!
– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél távoli rokonságunkkal.
– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például az afrikai?
Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:
– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen?
A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé. Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta.
– Etel – én imádom…
– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül kiszabadítani.
– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal közelebb vonta a leányt.
– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!
– Éppen azért…
Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.
– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.
– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?
Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett.
– Drill – segits! – sikoltotta…
A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett; midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve, leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették. Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg.
– Átkozott fenevad!
Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.
Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba.
A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta dühösen, homlokára csapva.
Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét.
A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással. Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott…
Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában.
Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.
– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.
Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott elállítani.
Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel csoportosult köréje.
– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény Drill meg fog halni.
– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta farkát.
A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen zokogott, mintha árván maradna a világon.
A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél.
Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta fel.
– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet mondjak szives vendéglátásáért.
A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly czikázott át.
– Hová szándékozik innen menni?
– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.
– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön…
Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny váratlan hatással volt rá.
– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében?
A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek, – a fele meg magának…
Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát.
– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.
A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:
– Itt marad?
– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.
Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember forró homlokán.
– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.
– Tegyen velem, a mit akar.
– Azt én mondom magának.
Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit.
A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja!
E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye.