XVI.
Attila elérte azt, a mi után vágyódott.
A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve. A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni.
Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas reflexiók töltötték el.
Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak.
Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan. Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá s halnak mondta:
– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.
– Talán este a kertben, mint akkor?
A bárónő hevesen rázta fejét.
– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…
Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe. Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a vasrács mögött világos alak könyökölne.
Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta kezét és suttogva mondta:
– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, – behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége; azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott el, a szó torkomon akadt…
– Szegény gyermekem! – szólt Attila.
– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.
– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.
– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek menyasszonya…
– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…
– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…
Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt, Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.
Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott eltünni.
– Ránk lestek! – mondta indulatosan.
Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.
Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be öltözködését és már Korláth lépett be.
– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados.
Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával babrált.
– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy.
– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen.
– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben…
A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve, hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni.
– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem lehet a nőd…
A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a szobában, zsebre tett kézzel.
A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott, lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a százados előtt.
– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. – Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább…
Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán. Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt.
– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el, mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.
– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek, hogy szabad – legyen boldog.
A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy e száraz ember szerethesse Etelt.
– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után nyult.
– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.
– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot.
– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok hazudni is.
– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte Attila.
A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt.