XVIII.
A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.
Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy még nem hajlandó föladni törvényes jogait.
A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat. A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak.
Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb társaság gyűlt össze.
A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket, a mely vitának is beillett.
E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg, miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint hajdan az aranyzsinóros attila.
– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik idősebb tagja.
– Nem olvastam, – persze újabb botrány?
– Hallatlan botrány…
– Úgynevezett leleplezések?
– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.
– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő hirlapok közt keresgélni kezdett.
– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt.
A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült megvesztegetnie.
– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben, hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk.
A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé türelmetlenül mondta:
Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka.
E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag, szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt, most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe, ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult.
– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?
– Kik azok? – kérdezte egy hang.
– Lovrich Iván és leánya.
– Ej, a rácz nábob?
– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát, mindenütt magával hurczolva leányát…
– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki.
E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden társaság ellen.
– Miért nem adják férjhez?
– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni, midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset…
– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül.
– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt, hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.
– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.
– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.
Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva. Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó viszonyt.
A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült iszapban.
– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie, szeretném, ha botrány nélkül történhetnék.
Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe.
– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont.
– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba.
Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a nagy áriát még meghallgathatjuk.
Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé sorozott.
A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig, harsogó tapsvihar töltötte be a házat.
– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az őrnagy.
– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?
– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.
– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…
A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén napjaira jutott a tánczosnő hálójába.
Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a páholyba.
– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van.
– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a tánczosnőt.
A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.
Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.
A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja, legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.
Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.
– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be merte tenni a bűnbarlangba.
Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak, s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra.
– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem olyan dolgokat iratni a lapjában?
– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…
– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a referens?
Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.
Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már szent lett közöttük a béke.
– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az ultima ratiót.
– Ej, ez tehát ultimátum volt?
Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano?
– Per costume di casa.
A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett beszélni.
– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most.
– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, – felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.
A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.
Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá, csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan hajolt Attilához.
– Eh, la picciola talán féltékeny?
Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép tánczosnő páholyában.
– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn kezet nyujtott a távozónak.
– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy tiszteletemet tegyem…