XIX.
Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának.
Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors megosztotta köztük javait.
Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek.
Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt, érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak állást egymással szemben.
Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.
A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr elutazott.
– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét. Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr várja.
Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki a szárnyasajtókat.
Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.
Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb metszésű és nagyobb.
– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.
– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag – huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?
A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már megbocsátottad nekem?
Attila elpirult.
– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…
– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét.
A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor fürkészőleg tekintett fivérére.
– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.
– Kit értesz a többiek alatt?
– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor szivaros dobozt tolt öcscse elé.
– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet utasításokról menten meg tudjam alkotni?
Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.
– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat, – te tudsz írni!
Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse. Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.
Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta.
– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila.
– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz… valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a halál…
Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit, majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd, miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!
Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort egyszerűen bolondnak nevezik?
– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? – kérdezte.
– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?
Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak.
– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül.
– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől. Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket.
– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben! Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé…
Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra használta, hogy elbúcsuzzék.
– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre is, testvéred vagyok.
Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak látszott.
Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott.
Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta, támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta, mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot, virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt!
Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni, csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a kisérletekkel.
A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.
Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.
Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:
– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?
– Miért kérdi, méltóságos uram?
– Van egy olcsó kerületünk.
– Pénzért vegyek mandátumot?
Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon ritkák.
Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl, pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray birtokokhoz tartozó falvak ellen.
Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel hallgatta.
A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései.
– Gondolod, hogy Jolán még szeret?
Attila a fejét rázta.
– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar Boros-Kevére…
– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról.
– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak: szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…