XX.
A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.
Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak, aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén.
A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára, hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with the lady!»
A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját. Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.
– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…
A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába.
– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…
Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.
– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én nem engedtem magamat visszatartani…
Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá.
– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel.
– De hát mit akar ez itt?
– Társalkodónőm.
– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai lady, – ezt nem értem most…
Etel két kezébe fogta barátnője arczát.
– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!
Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott valami.
– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?
– Azt hiszem, igen, egy keveset…
A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét.
– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?
Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal tért át más tárgyra.
– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?
– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt, a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt hangon mondta.
– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide jönni.
– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet választottam.
– Okosan tetted.
– Mi ujság Kevemegyében?
– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott, meglátogattam a szegény Drill sírját is…
Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel barátnőjének.
– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe, Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát!
A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.
– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen egyszer sem.
– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.
– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni.
Etel némán hallgatta mindezt.
– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.
– Nem volt.
– Hogy van az?
– Nem tudom.
– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt mondja, veszedelmes ember, izgató…
Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit, ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.
Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.
– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.
A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn megérintette a feléje nyújtott kezet.
– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel.
– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván báró, – úgy fogtam el az utczán.
Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés fejlődött.
Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot. Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért.
A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta, hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud.
Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb gyógyszer a kaczagás…
Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a mellékszobában meghallja zokogását.
A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban hangoztatták, eljutottak hozzá is.
– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván báró, midőn Korláth elbúcsuzott.
Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki.
– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom.