XXII.
A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja. Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás volt.
A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos fényben úszó főbejárat előtt.
Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére. A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen elszunyadt.
Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve, klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A fiatalember szíve viharosan dobogott…
– Etel!
A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel tekintett a leányra.
Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját még egyre ajkán tartva.
– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha egy képet szemlélne s beszéljen halkan…
Ezt suttogó hangon mondta.
Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki, egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni.
– Etel! Oly régóta nem láttalak…
– Halkabban!
– Itt maradsz most a fővárosban?!
A bárónő igent intett.
– Gyakran foglak láthatni?
– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.
– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden. Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak…
– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?
– Akkor vége, mindennek vége!
Etel a fejét ringatta.
– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.
E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.
Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével. Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte szemeit.
– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot, még a gondolatban elkövetett hazugságot is…
– Kétkedel bennem?
– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni…
E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát.
Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni, kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát.
Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé. A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott.
Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette magát.
– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?
Agenor kérdőleg tekintett rá.
– Etellel!
A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:
– Itt vannak Lovrichék?
– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már csak hetek választanak el.
Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:
– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell éhezniök!
– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre!
– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem küzdesz asszonyért!
Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még válaszolhatott volna, megkérdezte:
– Bizton tudod, hogy Etel szeret?
– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi ellentállhatatlanul vonz feléje.
Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges márványszépségében állott előtte.
– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre.
– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor, megszakítva játékát.
– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék meglepővé tették a hasonlatosságot.
– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.
– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint szeretnek.
– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben, szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod, azért még sincsenek boszorkányok.
Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett végig a márvány-istennőn.
– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr alatt…
A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta szeszélyes röptű szellemét:
– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé tegyék vele a meztelen ösztönt.
Attila kaczagott, de bosszankodott is.
– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig…
– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, – egészítette ki szárazon Agenor.
Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.