XXIII.
Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt.
A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.
– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.
– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott.
A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán szomszédjához fordult.
– Csinos! mi a neve?
– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.
– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról keringő pletykákat.
– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…
A gróf még egyre a színpadra figyelt.
– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az ékszerész-számláit.
– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül.
– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán Korláth – de a fekete.
– Kun Attila.
– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki tánczolja egész szólóját.
És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy homályába…
Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila páholyában.
– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem, lapjának dícséretét akarja megköszönni.
Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem hagyhatja egyedül barátját.
– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron.
– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.
– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe.
Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.
Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét, végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.
– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.
– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját?
– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt Kun, vagy akar valamit?
– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.
Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.
– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy megnyerjük magunknak.
– Tettetek kisérletet?
– Tettünk.
Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:
– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása üresedésben van…
– Mit felelt?
– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak.
– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!
Bóditz vállat vont.
– Nagyon bízik magában.
– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?
– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak növelni fogja erejét és önbizalmát.
– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja ostromolni a kormányt?
– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.
A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta:
– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok!
– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a tánczosnő lehetne fegyver a kezedben.
Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…
Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott. Attila fölismerte Liviát.
– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, – szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon állt.
– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila.
A tánczosnő hátra fordult.
– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!
Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.
Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.
– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött föl a színpadra.
– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom.
– Udvariatlan! És miért nem?
– Hazudjak?
– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.
– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a szárnyamat.
Livia kaczagott.
– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy gorombaságnak?
– Egyiknek sem, vegye igazságnak.
Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:
– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt – hogy is mondta? – megperzselni.
– Abban nem kétkedem.
– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.
A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a mellére volt tűzve.
– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a Nemzetőr birálatát.
Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával.
– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.
– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság?
– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.
Livia megállt s végignézett rajta.
– Mit jelentsen ez?
– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?
– Tegye, kérem!
– Bóditz lovag.
Livia nevetett.
– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem, egyszer sem…
Aztán fölemelte fejét:
– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége.
– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit.
– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.
– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?
– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos asszony leszek.
– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most, midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van lelkiismerete?
– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége. De miért mondja nekem mindezt?
– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona, atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!
– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal.
– Szíve meg fogja adni a választ.
– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?
– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.
Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:
– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.
– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a legkérlelhetetlenebb ellenségei.
– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.
Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.
– Haragszik?
Livia lassan rázta fejét.
– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint másoknak.
Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott.
– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal visszaélni.
– Mit akar?
– Fogadja el látogatásomat.
– Most?
– Most.
– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:
– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy tönkre akarom tenni egy család boldogságát?
– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy holnap dobja ki onnan Bóditzot.
Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte:
– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?
– Ha azt kívánnám?
– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?
– Ej! S mit nyújt maga nekem?
– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.
A házmester kulcsa megfordult a zárban.
Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.
– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen mondvacsinált.
– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.