XXIV.
A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig, a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága aratott.
Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily magasan – megbüntetni.
A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek.
Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.
A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt, hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a szabályozási ügyben.
Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, – talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta eszközökre.
A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve. A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő párt tűzpróbájáról van szó.
A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt – először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább. A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki helyet.
A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba verődve, beszélgettek.
Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig.
– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz.
– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított.
– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…
A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza mosolygott alá.
Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…
Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére. A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház – köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.
Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter elvesztette lába alól a talajt.
Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.
A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett.
A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza.
A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt.
Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött, önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és mosolyogva hajtotta meg fejét.
– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az útjában állókat.
– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh, miért nem vagyok fiatalabb!
Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket.
– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.
– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta.
– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.
Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes harag finom változatait.
Agenor nyugodtan bólintott a fejével.
– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom, hogy a miniszter fejét vesztette…
– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, – magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot, a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta a hatást.
– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi?
– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a miniszter helyzetébe képzelem magamat…
Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének tűzijátékában gyönyörködik.
Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék…
Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.
– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből…
Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó, hamis hangnál elhallgasson.