XXV.
Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.
Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el.
A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt, a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre.
Bóditz lépett a lakásba.
– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás.
Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt mondani:
– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.
– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?
– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.
– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva, a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött. Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…
Attila elmosolyodott.
– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg Veturiára?
– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére, a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém!
Attila fölállott.
– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?
– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni szokta.
– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által?
– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok lesznek.
– És hogyan lenne ez lehetséges?
– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra. Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented, hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális.
– És aztán? – kérdezte Attila.
– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod?
– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül dobta el czigarettáját.
– Semmi esetre!
Bóditz izgatottan kelt fel székéről.
– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.
Attila vállat vont.
– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez az egész. Elveimet nem adom fel…
– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán…
Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:
–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.
Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.
– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.
– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.
– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod?
– Kétkedel szavamban?
– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod kétkedni.
Attila kissé lehajtotta fejét.
– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.
– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni…
Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt.
– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra föl nem kereslek.
Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt.
– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon…
– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak hívnak.
Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?
Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment.
Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után, beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…
– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva Attilának.
– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt, mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal sűrűn tele volt írva.
«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.»
Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét.
Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír lesujtotta.
Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében, minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik…
Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.
Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a valóságot.
Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.
– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.
A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.
– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.
Attila elálló lélegzettel olvasta:
«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.»
– Tehát van Isten az égben!
– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán kisasszony hagymázba esett.
Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.
– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.
– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry. – A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán meghűtötte magát.
Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki, azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait.
Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik el.
– A déli vonattal.
– Akkor együtt megyünk.
– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!
Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban állott.
– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.
– Nem mehetek, elutazom.
– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában lesz családjával.
Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé…
– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.
– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új szerepében.
– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.
– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…
– S miről beszél az egész város?
– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya felsülés!
– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág?
– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a te kedvedért teszi.
– Álmodol?
– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton- útfélen…
Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános szereplésének sehogysem lehettek hasznára.