I.
* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy, a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt.
A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai.
Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok «Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival, szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek, megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.
A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros, egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen, kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.
A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek. Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei. Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig, hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó vadonban.
Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom megtestesítőit bámulják.
Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán.