XXVIII.
A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a Lovrich-kastély előkelő csendjébe.
Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába, Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.
– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját férfi-nőnek nevezi?
Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult.
– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a hírt.
Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj egyik epizódja!
Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen, népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához.
– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda…
Iván báró nem hitt füleinek.
– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.
Etel igent intett.
– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.
Iván báró felszökött helyéről.
– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!
– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon.
A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta:
– Vezessen oda!
A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit.
– Rosszul van, Etel?
– Kérem, vezessen Attilához.
A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát. Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan betakarta a lábait.
– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját.
A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni. Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult.
A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva, mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta.
– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással viszonozta…
Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában.
Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap délben elhagyhatta ágyát.
A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.
– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?
– Az éjjel egy kis szédülésem volt.
Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra, barátnője térdére támasztva karját.
– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett…
Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró gondosan elrejtette előle a hírlapokat.
– Nőért? – kérdezte.
– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem olvastad a lapokat?
Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy ujságlapot.
– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…
Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni kezdte:
– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi…
Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen folytatta az olvasást:
– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel.
Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:
– Többet is tudok.
Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:
– Az a Livia kedvese Kunnak…
Aztán suttogó hangon folytatta:
– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve, ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek.
Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.
A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla, hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen.
Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, – a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai világ előkelőségei követték.
Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény Zalkovszky!
Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas, szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan kötelességérzet.
Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.
– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.
– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja az ágyát.
Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.
Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte:
– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?
Korláth elpirult a gallérjáig…
– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, – fölajánlom a kezemet!
Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.
– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.
– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat? Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.
Korláthot keserűség szállta meg.
– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…
– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok!
Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.
– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…
A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel. Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan került az oda, elolvasta.
– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak. Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.
– Van joga!
A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.
– Ha nem utasít vissza…