XXX.
A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott Attila szivében, csakhamar előtört.
A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában, a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét.
Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is…
Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett papirra:
«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem, szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort, parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak. Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak. Attila.»
Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne vegye.
Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.
A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el, hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt. Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára a közigazgatás államosítását írta.
– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám.
Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.
Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz. Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell.
Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett, suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni kezdett.
– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.
– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz százalékkal.
Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…
Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött előre.
Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül szivarozva.
Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja találni és gyalog nekiindult a városnak.
A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák után hajlongva.
Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját. Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak a gázlángok.
Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. – Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére kétségbeejtő szürkeség nehezedett.
Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül…
E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.
Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel, mosolyogva tekintett a napba.
Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!
Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe.
Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli.
Ruganyos léptekkel indult le a városba.
*
Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.
A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel a kezében tartott.
– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.
– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az ablakhoz lépett.
Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette, mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis feléje tartott.
– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.
– Kun írta, – vágott szavába a missis.
– Kun?
Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.
– A levelet! – kiáltotta Iván.
Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett atyjára.
– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!
– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya csuklóját.
Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:
– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva!
Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába: