XXXI.
Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre álmából az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár irányul rá. A kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja.
Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé.
– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan.
Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót dünnyögött, aztán hosszú, görcsös zokogásba tört ki.
– Az én uram… az én jó uram… – dadogta.
Attilát szörnyű sejtelem fogta el.
– A grófot baj érte? A gróf – meghalt?
A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére, majd talpra szökött s kalapja után nyúlt.
A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta. A szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az utóbbi éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két viaszgyertya égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be. A halott ágyában feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére, megtört szeme nyiva maradt, egyik keze lecsüngött az ágy szélén.
– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt.
– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor követte el tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította meg. E selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a belélegzett gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal előtt kellett bekövetkeznie.
A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának.
– Megismeri a gróf úr írását?
A lapon csak néhány szó volt:
«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A szükséges rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.»
– Bátyám írása, – szólt Attila.
A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az ágy szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett arczára.
Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása lejátszódott!
A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és meglobogtatta a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a halott lassan ringatná fejét…
Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott át neki. A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz lépett, alig olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra megfordult sarkában s egy inas borotvált arcza tekintett be.
– Senki sincs bent, – szólt hátra.
Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván báró léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a mint gyors léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a szoba viasz- és kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és imádkozni kezdett, Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a halottra és szánakozva csucsorította össze a száját.
– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége…
– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon.
Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a kivánságát.
A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment végbe, úgy, hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra összevonta a függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán halk, de végtelen fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra sebzett szív talál, aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a halotthoz:
– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember!
Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel közeledett az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a halottat, félénk, majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre könyei közt mosolyogva, halk, édes hangon mondta:
– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad életedben.
Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana beszélni.
Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér haját simogatta.
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta fejét.
– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát…
– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon.
Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt.
– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked.
És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette azt, a mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott nyitott pilláit.
Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt előtte. Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő szerelme, ha a sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört napfényre! A megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta, hogy a gyöngéd rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt szerelem, hanem Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a melyet talán csak bátyjához való hasonlatosságának köszönhetett.
Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt.
«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki mindenkor őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt, társadalmi előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai párbaj «áldozata» vagyok. Ellenfelem nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett «lovagiasság» nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi érdekelhet.
Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, – Zalkovszky herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja szerint szerette. Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a leány birásától, – Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta, nagy hatással volt imádottjának vagyona.
A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi sem volt természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy alkalommal egy ló patkolása miatt vitát provokált velem s mert fölismertem szándékát, súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen jelenetnek. Ő ezt ugratásnak nevezte. A sértés fölötte súlyos volt. Ellenfelem még aznap lakásomra jött s indítványozta, hogy amerikai párbajjal intézzük el viszályunkat. Bármennyire szokatlan is tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből, nehogy kevésbbé elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel tettem, de józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp oly regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk döntsön sorsunk fölött.
Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a kastélyban. Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első kártya, a melyet fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk szerint ezzel el volt döntve, hogy a vesztes fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt hiszem, mindketten megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A komédia tovább folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát, eljátszotta életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat. Ezzel sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a kastélyt.
Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, – mindkettő jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg lemondjak Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a fölfedezést, hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta szerelem szűzies nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem. Sokáig nem is győztem a természetellenes küzdelmet.
Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre karomban tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn kíjózanodtam mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel veszélyes közellétét. Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj vígságban töltöm életem utolsó éveit, most azonban magány és nyugalom után vágyódtam. A mint tudod, lemondtam a szolgálatról és följöttem a fővárosba – haldokolni. Itt, a nagyváros zajában, a hol mindenki el van foglalva magával, könnyebben kerülhettem el az emberek figyelmét.
Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős fővel adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban a kérdést: vajjon az ember, a kinek a teremtés szeszélye egy csöppet engedélyezett a végtelenség tengeréből, kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre? Midőn most rövid, talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe, kaczagtató frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!»
Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb leszek. Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a leánynál!
Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett rajtam erőt. Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal vagyok, boldog lehetek még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk titkát, – én élhetek! élhetek!
Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt. Elvárom, hogy beváltod szavadat! Ez a volt tartalma. Sorsom el volt döntve. Nem mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna «becsületérzésemre», – de a határtalan fanatizmus, a mely túléli a halált is, lesujtott. A klubok lelkiismeretlen fosztogatója meghal a becsület nevében és sírba szólít a becsület nevében. És ezt őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy Zalkovszky, ha az én helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna «szavát beváltani»…
A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már boldog lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs erőm élni. Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli pihenés eszméje. Hogy a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy nappal később hajtom végre magamon az itéletet, a mint «becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el, alig győzöm már ennek az egy napnak a végét bevárni.
Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes befolyással volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha meg ne tudja, mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog lehet, nem akarom megháborítani lelke nyugalmát.
Vagyonomat rád hagytam.
Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és hibáidat. Ha boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még kevésbbé képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én mondom neked: a világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne lehetne igazodni.
Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám gondolsz, jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted. Jó éjt! Agenor.»
Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat. Megszégyenülés és bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama torzképek után itélhette meg, a melyekben a haldokló kedvét lelte, megszégyenülés, midőn saját kellemetlenségeit összehasonlította e martir szenvedéseivel.
Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a sors igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más megoldást találni, mint a megsemmisülést…
Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg a vidám nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze lezárta pilláit. A megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben csillog, az ajk körül rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, – mintha az anyag bilincseiből fölszabadult szellem éppen most siklana ki a kutató emberi elme durva keze közül, hogy ujjongva szálljon a napfényes magasba…