Fenn és lenn

Esteledett.

Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.

A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá, mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra.

– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel.

– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani.

Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét.

– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!

– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve.

– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.

Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé tekintettek.

A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott, nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé közeledett.

– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról, hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes kiváncsisággal figyelt a közeledőre.

Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt, villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül. Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni, mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság jellemezte.

A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér kalapját.

– Itt vagyok!

Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül megcsókolta.

– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet vakmerő támadójával.

– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte az kissé bosszankodva.

– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.

– Ki más?

– Te Attila – Tila!

– Én magam.

A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül, összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket, hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely most a Pogányvár kertjében lefolyt.

– Ez nagyszerű, – mondta aztán.

A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott.

– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú.

Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most már áradt belőle a szó.

– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza. Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad volna? menjünk a mamához!

Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé, jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni.

– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a nyaraló felé haladtak.

– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány…

– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán, csinos bókot csapva.

– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve.

Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt. Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte.

– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket valaha szeretett?

– Láthatod, hogy nem.

– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?

– Zanzibárban.

– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?

– Nem, keleti Afrikában.

– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál.

– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?

– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal?

– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal oda is elérek!

– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy tönkrebarnítottad?

– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam volna neki, talán elértem volna Nejossumig…

Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában. Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt, leánya különben feltünően hasonlított rá.

Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is, sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak fölcseperedett».

Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában.

Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani; Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés, melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének.

– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.

– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön hozzánk nyaralni.

Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a sor…

– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.

A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében.

A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére hasson.

– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után?

– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.

– Te – családot?

Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.

Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.

Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a távozó után hajolt.

– Mikor jössz föl ismét, Tila?

Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza érintette a leány kezét.

– Feljövök holnap.

– Jőjj korán.

Azzal kezet fogtak.

Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt.