III.
E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él, jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának: Anyjuk, földesúr lesz a fiadból!
És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól, kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban lakott, igazi, duplatetejü kastélyban.
Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe. Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát, üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az epés irigység, üres kézzel szélnek kergette.
Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya – megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába.
Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett érdemei elismeréseül…»
Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» – mint maga szokta őket nevezni.
Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg tagja.
Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik közben be-betértek a kastélyba.
Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott, mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni, mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni fogunk.
Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan szerencsét csinált.
Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert. Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.
A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán, mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány, mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt.
A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött, még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát.
Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni; a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila iránt.
Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A báró kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor, Kun Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis Attilával. A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni viszonyaihoz és jövő társadalmi állásához mért polgári nevelést fog adni, – a polgári nevelés természetével azonban sehogy sem tudott tisztába jönni. Végre egy szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta, hogy a fiú az uradalmi ügyészhez, Pogány Mihályhoz, különös ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó emberek hírében állottak, a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári nevelés» czéljából – természetesen kellő kárpótlás mellett.
Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar elfeledtették vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári nevelés» annyiban állott, hogy Pogányék versenyezve kényeztették a fiút, kiben mindig a földesurék gyermekét látták.
Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott kivánságára teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja volt», – mondta a báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét látta. A fiatalember elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor mozgásba hozta magas összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a kevevidéki szabályozó vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró nagylelkűségét. Egy csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a báró szerint pedig szemtelen) levélben értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs szándékában a felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem tehetsége nincs egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig csak egy szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant az a mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára.
A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása alatt társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun ekkor búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni. A véletlen úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel, ki a Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik fölfedező útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki testi ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás nélkül követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó ideig teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a meggyőződés hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos híreket közöltek az expediczió sorsáról. Sidney társainak egy részével szomjan veszett, de az életbenmaradottak, egy Kun nevü fiatalember vezérlete alatt, csodálatos vakmerőséggel nyomultak a fekete földrész szivének. Ismét egy félév mulva szórványos hírek érkeztek Afrika belsejéből, melyek az utazók legyilkoltatásáról beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt ekkor Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét ellentmondásra találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az expediczió sorsát, míg végre kétséget kizáró bizonyossággá lett, hogy Kun él és fényesen oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező, ki szaktudósok állítása szerint forradalmat idézett elő Közép-Afrika földrajzában, nemsokára Londonba érkezett, hol a tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel elhalmozni. A földrajzi társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok azzal a megjegyzéssel vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű társulatnak, fönnállása óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a fölfedezők aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta, nyugodtan mondta: «Persze, a Lovrich-vér!»