Fenn és lenn

Kun Attila mindennapos vendég lett a Pogányvárban. Tulajdonképpen azzal a szándékkal kereste föl hazáját, hogy itt visszavonultságban rendezze az anyagot ama nagyszabású műve megírásához, melylyel a tudományos világ előtt be akart számolni utazása eredményéről. A jegyzetek és naplók azonban egyelőre még a hatalmas bőröndök mélyén pihentek, sem ideje, sem kedve nem volt a munkához. Egy neme a reakcziónak volt ez, a sok évi fáradalmak és tanulmányok után. Jolánnal ott kezdte ismét a régi barátságot, a hol hat évvel ezelőtt félbenhagyták s mindketten vetélkedtek a gyermekkori mulattató ostobaságok fölelevenítésében. Bénivel háromszoros dacz- és védszövetséget kötöttek, mely hangos működésével betöltötte a szomszédos hegyeket, fölforgatta a házirendet és melynek hatalma előtt még Pogánynénak is meg kellett hajolnia.

– Három fiatal darázs, mely ifjúságának napfényében zümmög, – mondta a látogatóba jött Pogány doktor.

Béni el volt ragadtatva új czimborájától.

– Ez aztán a ficzkó! Ez tud bánni a parittyával.

Pogánynéra, ki különben is maga a gyöngeség volt a «gyermekkel» szemben, föltétlen hatással volt az az ellentmondást nem tűrő határozottság, melylyel kedvencze föllépett.

– Lássa, édes Attila, – jegyezte meg egyizben – maga mintha elkényeztetné Bénit…

– Az ilyen gyerek arravaló, hogy kényeztessük.

– Lássa, édes Attila, Jolán egyre futkos a hegyekben, pedig már nem is gyermek…

– Ráér otthon ülni, ha táblai biróné lesz.

Jolán zokon vette a «táblai birónét», mert tudta, hogy ez egyedüli udvarlójára, Kálváry Kálmán törvényszéki jegyzőre vonatkozott. A jegyző hébe-korba föl szokott látogatni Pogányékhoz, kiket már gyermekkora óta ismert. Csinos, szőke, örökké mosolygó, gondosan öltözködő fiatalember volt, kinek egész ambicziója oda irányult, hogy majd egyszer a törvényszéki elnök nyugdíját élvezhesse.

Jolánnak ezelőtt hizelgett a tudat, hogy Kálváry, kihez a kevei leányos anyák annyi reményt fűznek, őt már nagylányszámba veszi; mióta azonban Attila megérkezett, egészen más szemmel nézte a jegyzőt. Szinte iparkodott magát barátja előtt mentegetni.

– Tudod, Tila, ez a Kálváry már fiúkorában is olyan kiállhatatlan finnyás és gondos volt, mint most. Emlékezem, te néha átnyaláboltad, ledobtad a fűbe és addig hemperegtél vele, míg ő is olyan borzas és kuszált nem lett, mint minden rendes gyerek; – ma is így egyre lestem, hogy mikor fogod már meghempergetni…

Egyszer Attila szeme megakadt a várromon.

– Gyerekek, oda nekünk egyszer föl kell másznunk.

Jolán és Béni tapsoltak örömükben. Még soha nem voltak fenn, – a mama nem engedte meg, de Attilának bizonyára meg fogja engedni, hisz Attilának meg van engedve minden.

A három barát másnap délután útnak indult a várhegy felé. A nyaraló fölötti szőlőkben Sobri, a komondor, mint negyedik csatlakozott hozzájuk. Az idő kedvező volt. Béni, kire Jolán kabátkáját bízták, boldogságban úszott és azzal adott örömének kifejezést, hogy nagy ívekben megelőzve a többieket, versenyt futott Sobrival.

Az út hosszabbra nyúlt, mint gondolták. Félórai erős gyaloglás után csak a völgy fenekére értek, mely elválasztotta a Pogányvárt a várhegytől. Attila műértően szemlélte a hegyet, mely most imponáló nagyságban emelkedett előttük.

– Jó félóra kell, míg fölérünk.

Béni feltünően csendes lett és fáradtnak látszott; alig haladhattak húsz lépést a meredek lejtőn, leült a fűbe és szomorú arczczal jelentette ki, hogy ő nem mehet tovább, mindkét lába fel van törve. Attila lehajolt hozzá: bizony ez nem tud fölmenni a romig. Jolán kétségbeesett arczot csinált és lemondással tekintett a hegyre.

– Sejtettem, hogy nem fogok oda fölmenni soha! – mondta búsan. Attila tanakodva tekintett körül, aztán a fiúval a karján gyorsan nekivágott a völgynek, Jolán utánuk futott. A völgyön ér húzódott át, partján vizimalom kelepelt, a házikó ajtajában öreg anyóka ült.

Az öreg asszonyra bizták Bénit, szívére kötve, hogy ne ereszsze a fiút a vízhez, tűzhöz, a kelepelő malomkerékhez és egyéb veszedelmes dolgokhoz. Béni megnyugodott sorsában és csak arra kérte őket, ha találnak egy «kicsi kis sast» odafenn, hozzák el neki. Azzal ketten újra neki indultak a hegynek; Jolán néhány lépés mulva megállt.

– Egyedül menjünk fel? – kérdezte.

– Már csak azért is, hogy sejtelmedet meghazudtoljuk.

– De hát – illik ez?

Illik! e szót most hallotta Attila első izben barátnőjétől, bosszúsan nevetve fakadt ki: – Éppen az kell még, hogy ily iskolásleány olvassa fejemre az illemtant!

Jolán kissé fölbigyesztette ajkát, aztán kisérőjével útnak indult.

– A várrom gyermekkorom óta sokat foglalkoztatta képzeletemet, – jegyezte meg útközben. Nem jártam még fönn, de gyakran órákon át epedve néztem a szürke falakat. Azt képzeltem, hogy odafönn a magasban csodálatos, mesés lények tanyáznak; – a lényekkel sokat foglalkoztam s meg voltam győződve, hogy ők is ismernek engem s befolyást gyakorolnak sorsomra. Néha álmodtam is velük. Most is kissé izgatott vagyok, mintha valami rendkívüli dolognak kellene velem történnie…

Az ösvény összeszorult, úgy, hogy nem mehettek egymás mellett. Attila ez alkalommal egy tapasztalással gazdagodott, hogy Jolánnak csinos lába van. A leány, ki előre ment, néha megállt, hogy lélekzetet vegyen; ilyenkor sápadt mosolylyal tekintett vissza barátjára.

Végre fölértek a várhoz. A kapú düledező bolthajtásán át a várudvarra léptek, melyet óriás faltörmelékek fedtek, egy résen át beléptek Ali tornyába. Jolán félénken hökkent vissza a hűvös szellő elől, mely a torony homályából áradt, aztán Attila kezét fogva, belépett. A szellemek, melyekkel képzelete megnépesítette a romokat, nem mutatkoztak, de Jolán érezni vélte leheletüket. Miután átbujtak minden bolthajtáson és megmásztak minden bástyát, a körfalnak a rónára néző ormára telepedtek.

Mindketten hallgattak; lassankint bizonyos emelkedett hangulat vett rajtuk erőt, mintha elmult századok lehelete érintené arczukat. A nagy torony fülkéiben szél üvöltött, reczés ormai közül toronyi fecskék raja keringett félénk víjjongással. Alattuk szines térkép gyanánt terült el a végtelen róna, sárga országútjaival, kékes erdeivel és szürke vízfolyásaival. Úgy érezték magukat, mintha szabadon lebegnének, szédítő magasságban, a kék semmiségben.

Délen ezüstszalag csillogott a napban. A Duna! Nem többé az illedelmesen áthidalt és megszabályozott szőke gyermek, hanem a férfiúvá izmosodott Danubius, ki vállán hordta nagy Szolimán gályaraját és látta lobogni Rozgonyi Czeczil «tengerzöld ruháját». Az ősi Danubius, ki keblére ölelte a szőke Tiszát s a zöldszemű Szávát és most ujjongva hömpölygeti örökhabját keletnek, anyja, a Fekete-tenger ölébe… A Duna fölötti fensíkon zajlott le, a hagyomány szerint, a hún tragédia utolsó felvonása: Attila király árvái ott küzdötték végig az utolsó hún csatát, mielőtt leventéikkel örökre letüntek a világtörténelem szinpadjáról.

Attila megszakította a csendet.

– Sajátságos, hogy a középkor nagy és apró zsarnokai rendesen magaslatokon tanyáznak, pedig semmi sem alkalmasabb arra, hogy az emberben saját törpeségének tudatát ébren tartsa, mint ily nagyszerű kilátás.

Jolán a táj egyes pontjait kezdte magyarázni.

– Ez itt a Törökköny – ott van Törökkút községe – a kastély teteje kilátszik a fák közül – ez a hegy alattunk, túl a szakadáson, a Bagolykő, tetején sajátságos, könyvalakú sziklák hevernek egymáson…

– Csodálnám, – szólt közbe Attila – csodálnám, ha a Bagolykőnek nem volna meg a maga mondája; szokatlan alakjával szinte kihívja a nép képzeletét.

– Nem ismered a könnyelmű asszonyok mondáját?

Attila nem ismerte. Jolán kissé gondolkozott, aztán elmondta meséjét.

– A pogány időkben, mikor a most kopár hegyeket még ősi rengeteg fedte, lakott a várban egy kegyetlen török basa, kinek hét lófark volt a czímerében és akinek a nevét elfelejtettem. A basa nem szeretett senkit és semmit a világon, csak a tizenkét kis fiát. Ezekből tizenkét török basát akart nevelni, hogy irtsák a keresztényeket. Volt a basának még tizenkét szép felesége is, de ezek nem szerették urukat, mert féltek a tüskés szakállától és mert könnyelmű asszonykák voltak.

Egyszer a basa alkonyatkor vadászatról jött haza; mikor ellovagolt a Bagolykő alatt, a szikla ormán egy nagy baglyot látott kuporogni, mely egyre forgatta nagy szemét.

– Óh, te csúf bagoly! – kiáltott fel a tüskés basa. A bagoly azonban boszorkány volt és e naptól fogva halálos ellensége lett a basának, mert ámbátor vén és rút bagoly volt, mégis hiú volt a szemére. Azóta alkonyatkor gyakran lehetett látni, amint ide-oda tipegett a Bagolykő tetején, mérgesen forgatva szemét és rázva tollas karját a vár felé. Ha aztán leszállt az éj, föllendült a magasba és nesztelenül kerengett a vár bástyái körül, – de az őrök résen voltak és éles lándzsáikkal utána döftek.

Egy nap a tüskés basának kedve támadt háborúba menni. Ekkor maga elé parancsolta tizenkét feleségét, gondjukra bizta a tizenkét fiát és megesküdött a próféta szakállára, hogy kiirt a várból minden asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. Azzal harczosaival elvágtatott.

Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára és nézték a csillagos eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó ívben futott le a völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat feszített a nádasban és felfogja a leesett csillagokat, – mondták az asszonyok – aztán kedvet kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli munkáját. Kiosontak a várkapun és lefutottak a völgybe. Ezt észrevette a boszorkány odaát, lopva átrepült a várba, ott kiszedegette a tüskés basa tizenkét fiát a bölcsőkből és csőrében átvitte a szikla odújába. Itt levágta a szegény kis pogányokat, megsütötte és föltálalta a nagy farkasnak, ki minden éjjel feljött hozzá a zsombékból, mert szeretője volt…

Jolán e pillanatban hirtelen félbeszakította meséjét és rémülten sikoltott fel, mintha a zsombék farkasa csattogtatná rá a fogát. Attila felszökött helyéről és elkapott egy fiatal vércsét, mely eddig észrevétlenül lapult lábaiknál a törmelék alá s most hosszú verébugrásokban iparkodott szabadulni.

– Szerencsénk van, – mondta – megvan a kis sas Béni számára. Azzal letépte kalapja szalagját és megkötötte a madár lábát; Jolán a vércsét vállára ültette. Attila pedig ismét leült a leány lábaihoz.

– Ott hagytuk el mesédet, hogy a zsombék farkasa vacsorázott…

– Igen, – folytatta Jolán – a farkas megette a tizenkét fiucskát. Mikor a tizenkét anya hajnalban fáradtan és lihegve ért fel a várba, üresen találták a bölcsőket; erre nagy sírásra fakadtak, mert fiatalok voltak és nem akartak meghalni.

Csakhamar megjött a tüskés basa csatlósaival és a lándzsahegyre tűzött emberfejek mutaták, hogy győzelmes háborúból jön. Először is fiait kédezte. A könnyelmű asszonyok zokogva borultak térdre és elmondták, hogy míg ők aludtak, valaki elvitte a gyermekeket. Ki vitte? – kérdezte a basa vérben forgó szemekkel. – A könnyelmű asszonykák siránkozva tépdesték hajukat és egyik a másiktól kérdezte: ki vitte? ki vitte?

A tüskés basa éktelen dühre gerjedt és fölemelt csákánynyal rontott nekik, megkergette őket az udvaron, végig a bástyákon, fel a nagy torony tetejére. Itt magukra reteszelték a csapóajtót. Az ajtó döngött üldözőjük csákánycsapásai alatt, végre beszakadt és a résen feltünt a dühöngő tüskés feje. A könnyelmű asszonyok tudták, hogy végórájuk ütött, összefogódzkodtak és levetették magukat a mélységbe. A basa lehajolt utánuk és gúnyosan kiáltotta: Ki vitte?

– Ki vitte? – kérdezte vissza tizenkét hang – mert a könnyelmű asszonyok nem zuhantak a sziklára, hanem karcsú madarakká változtak át és nyilsebes ívekbe hasították a levegőt.

Azóta sok száz év mult el, de a könnyelmű asszonyok még egyre kerengnek a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: Ki vitte? Néha odalapulnak a falak hasadékaihoz és kémlelik, odabenn vannak-e fiaik? Néha sűrű rajba verődve, átszállanak a Bagolykőre, ha ott egy-egy nagyfejű bagolyra találnak, mely mérgesen tipeg ide-oda, üldözőbe veszik és haragosan visítják: ez vitte! ez vitte!

– Mi a tanulsága mesédnek? – kérdezte Attila, mikor a leány elhallgatott. Jolán kissé gondolkozott.

– Az, hogy akinek felesége és gyermeke van, az ne kószáljon idegenben, hanem őrizze szépen tűzhelyét.

Attila kaczagott. – Jól véded nemedet – igazi asszony-logika. Van különben mesédnek más tanulsága is: Boros-Kevén a tüskés basa tizenkét feleségével még nem halt ki a könnyelmű asszonyok nemzetsége, mert lám, a fecskék időközben fölszaporodtak sok százra.

Jolán nem felelt, hanem elgondolkozva figyelt a mélységbe.

– Mily szokatlan, hogy a kastély ablakai nyitva vannak, – jegyezte meg végre, kezével a rónára mutatva, hol a Lovrich-kastély csinos gyermekjátékként állott. – Ez jelenti, hogy a földesúrék megjöttek Bécsből.

– Éppen az kellett még, – szólt Attila kedvetlenül.

– Meg fogod őket látogatni?

– Nem, – volt a rövid válasz.

– Ismered Etel bárónőt? – faggatta Jolán tovább.

– Nem ismerem, nem is vágyódom e szerencsére.

– Oh, Attila, ha tudnád, minő szép. Ha a városon átkocsizik, olyan büszke, mint egy királynő; ha én férfi volnék, oh, én utána bolondulnék.

Attila alig ügyelt e szavakra, hanem állát tenyerébe támasztva, figyelmesen nézett barátnője arczába, melyet a nagy szalmakalap piros karimája izzó dicsfényként övezett. A leáldozó nap apró fénypontokat rajzolt szemébe. A fiatalembernek eszébe jutott egy festmény, mely Ingeborgot ábrázolja a sziklán, Frithiof kedvencz sólymával vállán.

– Tudod-e, Jolán, hogy te csinos leány vagy? – kérdezte egyszerre, minden bevezetés nélkül, aztán, hogy szavainak hatását mérsékelje, mosolyogva tette hozzá: – Kálváry erre bizonyára kész volna esküt tenni…

Jolán felszökött helyéről és szemét égnek emelve, váratlanul daczos elkeseredéssel mondta: – Én is szeretnék gazdag, kevély bárónő lenni!

– Ugyan? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. – Hogy szép ruháid, lovaid és udvarlóid legyenek? – Oh – te iskolásleány!

Jolán e közben gyors szökéssel föntermett a bástya fokán és odalépett a kőpárkányhoz: Attila rémülten fölugrott és rákiáltott, mint egy neveletlen gyermekre szokás: – Jössz le rögtön? Te! – Leesel.

A leány, aki egy zerge biztonságával állott a szédítő mélység fölött, nem ügyelt rá, hanem kinyujtotta karjait a róna fölé.

– Ej, – mondá – ha mindaz, a mit látok, a föld, a víz, a kastély, a város az enyém lenne. Akkor a férfiak mind előttem térdelnének és imádnának…

– Jolán, te bolond vagy, komolyan megharagszom, ha nem jössz le…

– Ne nyulj hozzám, mert föllendülök a magasba. Én tudok repülni.

Attila visszafojtott lélekzettel nézte, de nem volt bátorsága hozzá közeledni.

– Képzeld, hogy úgy volna, amint egyszer megálmodtam, – szólt a leány – a kastély, a föld, a város, minden, minden az enyém, – gazdag és hatalmas vagyok – és te térdelj le előttem…

– Legyen már eszed, te kis bolond!

– Nekem nincs eszem és ha le nem térdelsz rögtön, komolyan elrepülök a fecskékkel; te aztán egyedül mehetsz haza. Elrepüljek? egy… kettő…

A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, miközben a haja a vállára omlott, aztán kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin. A vércse csapkodott a szárnyaival.

– Letérdelsz? egy… kettő…

Attila nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérgelődjék. Miközben egyik térdével a füvet érintette, kérlelő hangon mondta: – Jolán, édes Jolán, ne légy gyermek, – ha bajod történik, utánad ugrom.

A leány édesen mosolygott.

– Igazán megtennéd? Ne félj, nem foglak szavadon. Nem járja, hogy egy ilyen ember egy falusi libáért meghaljon. Ne félj, ha leesem is, azért nem halok meg, – a könnyelmű asszonyok Ali tornyán fecskékké változnak. És én könnyelmű asszony vagyok, mert a gazdagságra vágyódom, a kis fiamat pedig ott hagytam az öreg boszorkánynál a malomban – ki vitte? ki vitte?

Attila villogó szemekkel követte a leány minden mozdulatát: most egy hirtelen szökéssel föntermett a bástyán, megragadta Jolán karját és haragosan, majdnem durván lerántotta helyéről. A leány fájdalmasan fölsikoltott és elesett volna, ha két izmos kar föl nem fogja.

– Ereszsz el, – könyörgött félénken. Attila nem felelt, hanem magasra emelve a könnyű termetet, levitte a vár udvarára. Szívét csudálatos keserűség lepte el, maga sem tudta mért, de egy pillanatig kedve lett volna a gyermekkel, kit karjaiban tartott, a mélységbe vetni magát… Aztán terhével leindult a völgybe. Szó nélkül haladtak. A nap még nem hunyt le, de a hegy keleti oldala már árnyékba borult. Jolán behunyta szemét, jól esett pihennie e hatalmas mellen, melynek tiszta, éles dobogását érezte és az izmos karok által vitetni magát, – hová? mit bánta ő!

A fiatalember valami gorombasággal akart könnyíteni kedvetlenségén. Sokáig gondolkozott. – Te rossz gyermek! – mondta végre halkan.

Jolán barátja vállára hajtotta fejét, mintha ezzel kérlelni akarná; arczuk érintkezett, Attila nyakán meleg leheletet érzett. Ez oly hatással volt rá, hogy egyszerre megállt és ajkaival kereste Jolán ajkait, – de csak szempilláját érte: aztán dobogó szívvel sietett tovább. A völgyben letette terhét. Jolán fáradtnak látszott, bár arcza lángvörös volt; midőn barátja ráparancsolt, hogy tüzze föl a haját, szó nélkül engedelmeskedett.

Aztán Bénire gondoltak és mindkettőjüket aggodalom fogta el. A fiut a malom melletti illatos szénakazalon találták alva, az öreg molnárné hűségesen őrködött mellette. Attila átadta a gyereknek a «kis sast», aztán meglehetős hallgatagon indultak a nyaraló felé.

Pogányné már türelmetlenül várta őket. Egész délután ama szerencsétlen turisták emlékének fölidézésével rémítgette magát, kik az Alpesek sziklahasadékaiban és hófuvásaiban lelték gyászos halálukat…