V.
Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett arról, hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy találta, hogy jó is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl; utolsó kirándulásuk alkalmával az az érzékies akkord, mely oly váratlanul hangot adott bensejében, tudatára ébresztette annak, hogy Jolán nemcsak barátja, de nő is. Végre olyképp alkudott meg magával, hogy elhatározta, hogy ezután – jobban fog vigyázni magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy munkához lásson, miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott holmijával isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét veszítette és lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett a kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis város gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott.
Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres pokróczokkal letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső daczára is lépésben haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel viszonozták néhány kávéházi vendég barátságos köszöntését.
– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz elragadtatással, mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba tartozó dolgokról beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a kávéházba, pirosképű, mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a vendéglőst, aztán Attilához lépett.
– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet hoztam uraságodnak a méltóságos úrtól…
Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg, melynek tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt.
– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb nevelésű inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és hátat fordított neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva fövegét, alázatos és mégis megbotránkozott arczczal várt további parancsot.
– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna. Alázatos szolgád, Lovrich.
– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt Attila minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a levelet.
A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége, ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf, a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe, anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú, gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak, mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek fel hozzád, ez volt a jeligéje.
A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre, elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte. Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett, fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást foglalhatnak a jövőre nézve.
Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a fogadóterembe.
A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas, szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta.
– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. – Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz…
– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen, de továbbra is tegezte.
A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután farkasszemet néztek.
– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a házigazda a csendet.
– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd fonala újra megakadt.
– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot magának.
Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte, azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?
A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…
A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak.
A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt, mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen, ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott. Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk zümmögéssel elrepült ujjáról.
Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy félénken kérdő pillantást vetett rá.
– Agenor? – kérdezte.
– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy tévedtem ide…
Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett végig rajta.
– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.
– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon.
– Jártam Afrikában.
– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, – kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett.
Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s újra visszatért az eltünt kocsira.
– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná tisztázni, – jegyezte meg a báróné.
– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam gondolataiban – vagy ábrándjaiban?
– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?
– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek látszott, midőn észrevett.
– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.
– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a gróf, tudtommal, nem halt meg?
Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta, fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet remeke volt.
– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási tervei? – kérdezte a bárónő.
– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni.
– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán csak tudományos eredményekért.
– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila.
– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt.
Attila csodálkozva tekintett a leányra.
– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt, a mit ön babérnak nevez?
A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta:
– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg czélt nem ér!
– S mit ért bárónő czél alatt?
– A véget, – volt a nyugodt válasz.
Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge mosolylyal mondta:
– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás mellett.
– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel.
A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját, Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja hölgye egy szeszélyeért.
A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.
A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje. Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt, csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott; megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens legjobb lovasának mondták.
Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul arczára.
A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban. Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről.
Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun?
– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.
– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához, Törökkuthyhoz.
A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.
– Gyönyörű virág!
Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja venni – tessék!
Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette. Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje nyújtott kezet…
– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.
Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg rokonságukról!
E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt.
A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila összeharapott foggal mormogta: – Soha többé!