VI.
Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak, midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba.
Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi elkeserítette.
A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései kezdtek elmaradozni az úton.
Jolán fehér kötővel futott eléje.
– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni…
– Dolgom volt a bárónál.
– Milyen ruhában volt?
– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.
– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?!
– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.
– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy?
– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe.
– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?
Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével együtt!
Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e pillanatban gondolt.
– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet.
Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak most becsülte meg.
Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse.
A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak.
– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a galamb…
A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével. Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne – mondta:
– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?
– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?
– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod lesz.
– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz a leány.
– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem?
– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.
– Hát Etel, hát a földesúr?
– Ezek aligha fognak többé látni.
Jolán hitetlenül ringatta fejét.
– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban, akkor azt mondják: kedves Attila…
– Kedves Attila! Tovább?
–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide, a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?
– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.
– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz…
Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen.
– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.
Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében. Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.
– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.
– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…
– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.
Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy bünös és büntetését várja.
Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan.
Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról.
A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig; midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen.
Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó sarkában.
Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót. Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából.
Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat, hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani.
Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.
– Egyedül jössz, Tila?
– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a helyes hajválasztékát…
– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló fiatalember, a kit kár gunyolni.
A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot; a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve Attila apró támadásai ellen.
Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja erőltetett nyugalmából.
– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára, – láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.
Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni!
Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz.
– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne essenek az arczodra…
– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott lángvörös arczczal.
A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, – ez félénken engedte át két ujját.
– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét. Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek, lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak.
– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta, hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a sötétben.
– Te félsz? majd visszakisérlek.
– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának, nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…
– Itt maradok.
– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.
– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.
– Itt vagyok.
– Tila!
– Jolán!
– Attila!
A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára. Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen…
– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén várta, mindketten lihegtek a futástól.
– Itt felejtettél valamit?
Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára hanyatlik.
Ajkuk találkozott.
– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…
A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett.
Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett, mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét…
A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon, az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a dolog közelebbről érdekelne.
Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre kongatta feje fölött a vészharangot:
– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már velem játszani…
– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…
Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát…
Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók a gesztenyefa alatt…