Fogságom története

IX.
Életrendünk, pénzünk kezelése.

A fogság idejére a német kormány ellátott szállással, fával, egy vas ágygyal – melyen volt egy szalmazsák, egy szalma vánkos, két lepedő, s május 1-től szeptember 30-ig nyári pokrócz; október 1-től ápril 30-ig téli is, nyári is; az ágy leplet minden hónapban kimosták; adtak szürkeposztó ruházatot annak, a ki kért; sapka, kabát, mellény, nadrág, ugyanazon anyagból, sőt egy bokáig érő nagy kaputot is adtak télire, aztán inget, lábravalót, durva lenvászonból, nehányan a ruházatot is igénybe vették. Fát bőven adtak fütésre egész télen át, minden szobának adtak egy lámpát, s havonként 2 font olajat. Ezeken kivül adtak minden fogolynak 10 krt p. p. vagyis 16½, kr. ö. W. napi díjt, és egy fél prófontot. Ezeket nem lehetett viszszautasítani, s elkellett fogadni, habár sokan, s ha jól emlékszem gróf Hallerék tiltakoztak is ellene.

Meg volt azonban engedve, hogy kiki ágyat, asztalt, széket, támlát maga szerezhessen, maga saját ágynemüjét, fehérruháját, és más ruháját használhassa, továbbá a prófontot (katonakenyér) is szabad volt eladni és pénzzül venni ki; vagy ha természetben vettük is ki a zárnokok által eladattuk. Néha nagyon jó ára volt. Reggelire a legtöbb fogoly kávézott, s ezt mindenki vagy maga készité, vagy hárman négyen társaságban. Volt pergelőnk többféle, őrlő is sokféle, de kávéfőző masina végtelen fajtáju és számu – volt olyan ember is, hogy hat felé főző masinája volt. Aztán néha versenyfőzés volt – a legjobb feketekávét Mikó Mihály és K. Tóth Mihály főzte, sőt az én fekete kávémat is kitünőnek tartották.

Voltak olyanok is, kik csak tejet, vagy theát reggeliztek. Az ebédet a profószok főzték, s kiki olyan ebédet hozatott, a milyenre pénze telt. Néha aztán egy-egy ebédet magunk is főztünk, sőt egy-egy ideig egyik, vagy másik fogoly is főzött (mint például Oroszhegyi Józsa) a többinek, de habár jobb volt is, beleunt az ember az effélébe. A vacsorát azonban minden szoba, vagy minden clubbocska maga főzte.

Minden két szobának volt egy sánczosa (Schanzsträfling) ezeknek a lábán volt a vas és zörögtek vele rettenetesen. Reggel (nyárban 6, télben 7 órakor) vonult végig ablakunk alatt a 30–40 sánczos, egyhangu zúgással zörgetve vasát, aztán a profószoktól behozták a fát, a tejet, a könyvet, szobánkat kiseperték, ruháinkat, csizmáinkat kitisztitották, mosdó- és ivóvizet hoztak s dolgaikat végezve nálunk, vagy viszsza mentek szomoru kazamátájokba, vagy mentek vármunkára; utczát seperni, vársánczolásokat egyengetni, a tisztek kertjeibe dolgozni, vizet hordani stb.

Legtöbb galliczianer volt köztük – néha kis bünért 5–6 évi sáncz munkára itélve – sok rokonszenves ifju volt köztük egy lengyel, vagy rusznyák fiu volt az én szobámban tovább egy évnél, s minden nap megcsókolta kabátom szélét – s mennyre-földre kért, hogy hozzam el magammal, mert egész életében hiven fog szolgálni.

Ezek a sánczosok délben elhozták ebédünket, s akkor is végezték a szobai szolgálatot – néha küldöztük őket egyik, vagy másik pajtásunkhoz fekete kőtáblára irván fel izenetünket.

Már fennebb is emlitettem a könyvet. Minden fogolynak volt egy pénztári könyve; ennek 10–12 első lapja a bevételre volt számitva – a többi 20–24 lap a napi kiadásokra. Az első lapon például ez állt. N. N. pénztári könyve. A rovatokban pedig igy:

A napi költségeknél a lap élén állott a holnap neve, aztán igy következett.

Kavé, Zucker, Kerzen; vagy akármi, a mire szükség volt. A hónap végén aztán összeszámolták kiadásunkat, s kivonták az első lapokon álló öszszegből; s pénzünk kezelése igy ugyszólva előttünk és elméletileg tisztán folyt. A józsefstadti foglyok havikiadása saját pénzükből 10 és 30 ezer forint közt mozogott. A pénz egy ládában állott a főprofósznál, és három kulcsa volt, egyik állott a főprofósznál, a másik a tér hadnagynál, s a 3-ik a térkapitánynál, a kassában rendesen 20–30 ezer forint volt; a kiadás 5 naponként történt a profószoknak; a pénz minden nap érkezett. A gróf Hallereknek, s egy pár olasznak (Finzi-Mangilinek) egyenként mindig volt nehány ezer forintjok a pénztárban. Voltak ugyan megszoritó rendeletek a költségre nézve – de habár szorosan véve a kincstári adalékkal is meglehetett érni – voltak olyanok, kik havonkint 200 forintot, sőt többet is elköltöttek. A pénztárt illetőleg itt nem igen – vagy ritkán fordult elő eset, hogy a pénzeslevél elveszszen – (Szebenben épen ez történt), hanem itt az a baj volt, hogy magából a ládából tünt el a pénz, részint a három gondnok együtt vett ki, s aztán nem tudták viszszatenni; részint az egyik bizott a más kettőben, s a kulcsot odaadta, és ez a kettő vett ki, vagy egyenként is – elég az hozzá, hogy valahányszor generalis pénztárvizsgálatot tartottak, mindig hiány volt; igaz ugyan, hogy az állam szégyelvén e históriát mindig rögtön kipótolá a hiányt, mert az kissé furcsa lett volna, hogy a foglyok pénztára meglopassék, de mindannyiszor egyik, vagy másik kezelő kereset, vagy bünvizsgálat alá került s többeket el is itéltek. Egy hányaveti térhadnagy éppen ott helyt Józsefstadtba került a kriminalis rabok közé.

Meg kell adni, hogy a szegényebbeket a vagyonosabbak szivesen segitették – azután a mint valaki selyem, drót vagy famunkát s szabó és czipészmesterséget tanult, mindig akadt vásárlóra; részint olyanok, kik ott helyt megvették, s az árát átiratták a könyvbe részint olyanok, kik a készmunkákat Pestre, Szegedre, Aradra, Kolozsvárra szállittatták, s itt tették pénzzé.

E tekintetben fölemlitendőnek tartom minden vidéknek lelkes honleányait, kik az azon időkben mondhatni mindennapivá vált fogolyélet szánalmas állapotát nagy igyekezettel enyhitették – és lelkesedésük az évek folytán sem csüggedett. Már elitéltesésünk alkalmával, az erdélyi hölgyek mindenikünknek, mintegy 40 fogolynak házisapkákat aranynyal és ezüsttel himezve; házipapucsokat, kivarrott tárczákat, schlafrockokat, ingeket, fuszekliket stb. küldöttek, ezek közt kell emlitenem a gernyeszegi gróf Teleki Domokos, akkor még hajadon leányait Józefin (most gróf Teleki Sándorné) és Zsófi (most b. Vay Béláné) grófnékat, gróf Toldalagi Eszter, Kreszta Mari, Turi Berta s más honleányokat.

És a józsefstadti élet egyik védangyalát a néhai báró Radáknét, ki sokakat pénzzel látott el s minden évben egy négyszög öl nagyságu ládát küldött tele szép fehérnemüvel, és minden aprósággal, a mi a foglyoknak szükséges volt.

Ellehet tehát mondani, hogy anyagi szükséget ugy szólva senki sem szenvedett; nélkülözést sokan, de szükséget senki.