XIII.
A fogoly-élet.
Egyhangu életünket az általános nehéz állapot mellett olykor még sulyosbitó események is zavarták. Ilyen volt az első emeleti ablakok betábláza 1856 elején. Észre vették ugyanis, hogy az első emeletről a szomszéd házak ablakaiba, és kertjeibe, jelbeszédet folytatnak zsebkendővel, vagy más eszközökkel; fel is fedeztek egy bizonyos levélszállitó üzletet (egy szegény polgárné és leányai által), erre aztán az első emeleti ablakokat elputtonozták, és a foglyokat separát sötét szobákba zárták, s a szegény nőket 6–15 hónapig tartó fogságra itélték.
Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt a szakállprocessus t. i. kiadták parancsolatban, hogy a száj alatt az állat ki kell borotválni; a szép szakállnövelés, gondozás egyik mulatság volt, aztán férfiasság, szabadelvüség jelvénye, szóval eleinte mind tiltakoztak ellene. (Én nem, mert nekem még akkor nem volt szakállam.) Pár hét mulva megujult a parancs, egy rész engedelmeskedett, a más nem, ismét szigorubb lett a különben ostoba rendszabály; az ellenállók a mint kevesedtek, mind makacsabbak lettek, végre 5–6-nak erővel beretválták le szakállát. A ki önként levágta, megelégeltek az állon egy kis fehér foltot, később megunták a dolgot s feledésbe ment az egész rendszabály, azon végezték amin kezdeniök kellett volna, hogy rá se hederitettek a nagy szakállra, s mégis volt elég ember ki saját izlése szerint borotválkozott.
Még ennél is nagyobb hühóval járt a három év alatt két izben előfordult vizitació. E végett egy kis pikant dolgot kell előrebocsátanom, már fenntebb mondám valahol, hogy Józsefstadtban sok volt a nő, s kevés a férfi; ezért a sokat szabadban járó, ifju sánczos rabokat nagyon kedvelték a nők.
Egy alkalommal egy főhivatalnok (katonai-e vagy polgári nem tartozik a dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető legfrissebb hamis bankjegyet! Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy hengerezve késziték a bankókat, gyanu volt, hogy évek óta üzik, s a kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet, kik miatt később az egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb politikai foglyok közt (?) tartsunk tehát egy erős vizitaciót. Ha valamit apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk. Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt, hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!
Suum cuiqne. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival inkább, hogysem bankócsináló gépet, sem valami gonosz dolgot nem találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány, mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón, mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink, fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák, vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el? Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20 embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „eltévedt a csomag, és nem található meg!“
Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány pár fleurét, s az ezekhez tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az 1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély, hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak, egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s nyájasan kérdé: Was machen Sie da junger Herr? Én pedig egész nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb visitatiók, elvolt tiltva a fejsze- vagy balta-tartás, el a mint mondám a tenta, toll, papir, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például baltára. Ekkor aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak baltát keresett s viszont.
A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak egy bajom van: ereszszenek haza! Erre ők kimondák, hogy ezt nem tehetik, akkor, viszonzám én, semmi mondani valóm sincs! Hasztalan faggattak mindennel meg voltam elégedve (!?) végre magamat meghajtva, ott hagytam őket.
De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság, hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el ezek a hirhedt bizottságok.
* * *
Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár minden kis mozzanatot igyekeztem följegyezni, ki kell mondanom, hogy börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez fenyegetett a megőrüléssel! Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: nem vagyunk szabadok! hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre, kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem lázongásait. A második körülmény az a változhatatlan rendszeresség, melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni; sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!
Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a komor melankoliára, melynek főczimborái a busulás és unalom, hogy bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy megőrüljön!
A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy, olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az éjek!… Testem, lelkem gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!
Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal, hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok, vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából készitett mozgógépek lettek volna.
Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.
Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10 százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint állandó kedélynyavalyába estek.