Utójegyzetek.
Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok, s én még három egész évig maradtam ugynevezett „Polizeiaufsicht“ alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét, melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek. Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim, kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt, és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák, hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor kérjek utlevelet.
Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem.
1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a „szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.
Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. Salamon keservesen huzta a szép nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk, vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk…
Másnap még ágyban voltam, mikor egy rendőrhivatalnok szobámba lép, s elmondja, hogy Lunacsek ur ő nagysága (a rendőrfőnök) kéret, hogy 11 órakor legyek szives hozzá menni. Na gondolám, régi rögeszmém, miként soha egy jó órát nem tölthetek, hogy az árát kétszeres roszszal meg ne fizessem, ime ismét erősbülni fog; az egész társaság jó kedvéért én lakolok, de hadd legyen, eltüröm én ezt is, székelyföldi barátaink ugy is már eddig tuljárnak Tordán! fölkelve tehát elmentem egy pár helybeli ismerősömhöz B. Z. és B. K.-hoz, de ők nem voltak megidézve. Tizenegy órakor aztán a rendőrségre mentem, az előszobában Lange ur sokkal nyájasabb volt, mint máskor, s nagy udvariassággal vezetett be a főnökhez, ki székéből fölkelve, üléssel kinált meg pamlagán; máskor is udvarias volt a német, de most még inkább, s azonkivül a főnök ur fényes uniformisában volt, én vártam az interrogatiót, de a főnök ur e helyett kardot kötött, s még egy pár hivatalnokot is beszólitva roppant komolysággal egy rendeletet olvasott fel, mely szerint a rendőrminister ur ő execja, ő Felsége jóváhagyásával a további rendőri felügyelet alól végkép fölmenteni méltóztatott.
Tehát ezuttal csalódtam a jó németben!
Aztán az urak mondák, hogy ezt az ő jóindulatu elentéseiknek köszönhetem.
Ez volt fogságom történetének utolsó jelenése!