IV.
A szebeni fogság.
Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes rab lettem. Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én) kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután következő vallomásainkra nézve.
Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője, ezredes Bartels látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt tiszta és pontos számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha ittas volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem: „Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét, feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy Danit is; éjszakára egyedül maradtam.
Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a halálra is. Társaimra, s künnlevő ismerősimre gondolva mondám magamban: „Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és helyzet bennem emberére talált“.
De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat, börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje. Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot, a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu időkig!
Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen szenvedés, a jövő sötét kétkedés.
Ekkor még nem tudtam imádkozni. Nem hivém az istent – különben arra kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne engedje, hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – a szabadság édes reménye!…
Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett gyilkosság!
Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez! Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami abban, hogy a hit fenn tart?
Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem – hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam; mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, az ő ütemét, és szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott. Én az egészet nem értettem.
A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott egyet, a másodiknál kettőt, a harmadiknál hármat… mire én egész önfeledve kiálték fel: Értem már! Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel: Ruj! (Ruhe!)
Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni – hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy A-ra egyet kell koppantani; B-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani. Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt a szót Béla, igy kell kikopogtatni: a b, azután: a, b, c, d, é; a, b, c, d, e, f, g, h, i, k, l; a; tehát, először koppantok 2-tőt, s ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az é-nél állok meg (ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a b-nél (11-et kopp.), s végre egyet koppantok: az, az a. E rendszer, első pillanatra nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.
A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem kopolni (ez volt a műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi ügyvéd volt Bányai Antal, kit az este ugyancsak megijeszték, mert rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda, hol társaink vannak – ez a zárda, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak akkor: Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly, az erőslelkü, szép Czirjákné Kolozsvárról, pater Veress, Demjén, Bereczky Sándor, Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán Boer Nina Kenderessiné, mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis szobába vittek, hol egyik felől szomszédom Horváth Károly volt egy vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy nagyon beteg vagyok: „Titkold el a mennyire lehet, különben most visznek rostára“! (rostának neveztük a Verhörözést). Este még beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „Lehet“ aztán összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen maradt – a másik oldalon talán pater Veress volt, és ő, vagy épen nem, vagy nagyon ritkán kopolt.
Deczember közepe felé rostára (a részletes kikérdezésre) hordoztak négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen, korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s várni kellett mig a törvényszék összeült.
Most egy Wottava Ferencz nevü dragonyos-kapitány auditor kérdezett ki; cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz, szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése – ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést, majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes magyart keményen elgyötörte. Különben ártatlan ember volt, nem hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.
Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra, hogy nap voltam, (végre a percz lég is kétség alá jött). És ez igy ment mondom 4–5 napig; szidott Spitzbub-nak, Halunke-nak, miserable Kerl-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd megtanitana.
A tolmács Herszényi (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „Édes borátom voallyon voalamit!“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt, és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és csak olykor riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.
Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam, mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt elhatározás, csak is olyan beleegyezés forma. Nem ettem negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam, de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni, és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra, és hozzám jött s beszélt gyöngéden, szépen, én egy szót se tudtam felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött jólláttam őket – de szólni nem szóltam – meg voltak ijedve; félóra mulva valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott – mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett; késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én reggelre kigyógyultam kedély bajomból, s már délkor önként ettem valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.
Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek, Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már két fogoly volt: Beregszászi Imre (Küküllőmegyéből) és Dósa Sándor. (Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd szobában volt: Filep Albert, Nagy Lajos és Elekes József, kikkel kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy □ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül Minorics Károly, Simon Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári Károly, Lengyel Ádám, – később aztán Mészáros Károly, Könynye Alajos (kegyesrendi pap), Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor és több székely ember. Beke Dénes, Solymosi István ref. papok.
Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá, de soha se tettek; „kardjának“ nevezett Földvári. És csodálatos, de igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.
A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége, ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be nekünk, s néha egy-egy „Siebenbürger Botet“ is. Nekem összesen három könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább, hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el tőlem. Simon Elek rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág állását.
Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek Mészáros Károlylyal, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember volt; Árkosi Mózessel egy tanult emberrel – unitarius lelkész, jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül, aztán társam volt nehány napig Száva Farkas, maig se tudom miért volt fogva; megint nehány hétig társam volt Könynye Alajos piárista, nagy tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem tudom miért volt fogva.
Ez idő alatt ujra voltam rostán, s ha bár szüleimről egy év óta nem tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy csak akkor közli, ha vallok; végre mérgesen kergetett el.
1853. augusztus 2-án adott a törvényszék egy könyvet a Burmeister „Geschichte der Schöpfung“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek, hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak; bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk, faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket.
Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát, plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.
Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.
(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék házába.)
Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.
1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon, végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom ki őket; nekem az a parancsom, hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan volt a mi fogdánkra vesztegetve, s minket már veszve hittek sokan, mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk e különös modoru szórakozásnak – de a humánus öreg ur, herczeg Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi fanatikus magyargyülölő barbar ember között.
Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy Beregszászi bátyám, miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba. Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani, ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg? hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam állana, az urakat pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak, a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.
– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy beszélt:
„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek? Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek mondtam el. – Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember; tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a karós paszuly levelei megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember – puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.
Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.