VI.
Fehérvártól Józsefstadtig.
Tehát ismét utaztattak, s ezuttal mint foglyokat utoljára, még pedig meglehetős meszsze, körül-belől 120 mértföldnyi távolságra; mint mindig, én az utazási hirt örömmel vettem; legalább uj világot, uj embereket látok – gondolám, – és amig uton leszünk, addig szórakozni fogunk. Tizenkettőnket tettek föl hat szekérre, s ugy indultunk a hoszszu utnak, ápril 27-én éppen a császár házasulási napjaiban. Én az én szeretett barátom Horváth Gáspárral ültem egy szekéren, Nagy Dani Muzsnaival, Pap János Patrubán Mártonnal, s igy tovább mindenik párral két-két katona ült szembe, az első szekéren ült egy őrmester, az egész csapatot egy tiszt vezette, ki egy altisztel a hetedik szekérben jött utánunk. Fehérvárt utravalókat kaptunk otthonról, és készitettünk magunk is, kulacsainkat jó borral megtöltöttük, s jó szivarokkal láttuk el magunkat; de az első állomást kivéve, kevés szükségünk volt rá.
Az első délben egy csárdában állottunk meg, s itt a katonákkal már annyira összebarátkoztunk, hogy podgyászunkat mint valami hű inasokra egészen rájok bizhattuk. Az ezredet elfeledtem, de a fiuk mármarosi rusznyákok, és galicziai gyerekek voltak, nekünk egy idősebb katona, s egy egészen fiatal ujoncz jutott, egész uton nagyon jártak utánunk, és mikor nehány nap mulva az aradi várban elváltunk, ugy sirt mind a két katonánk, mint a zápor eső.
Az első nap estére Szászvárosra értünk, sok ember jött előnkbe, éljeneztek, lármáztak, a város ki volt lobogózva, s mindenki azzal jött velünk szembe, hogy megérkezett az „átalános amnestia“, sőt egy szász polgár, egy a falakról leszakgatott plakátot dobott egyik szekérbe. Több előkelő szász a hadnagyunkhoz ment, hogy azonnal bocsásson szabadon, mert tévedésnek kell lenni a dologban; lehetetlennek tartották, hogy midőn a közhir szárnyain és hivatalos plakátokban általános megkegyelmezést hirdettek ugyanakkor 12 vasba vert foglyot szállásoljanak be, hogy másnap tovább hurczolják; pedig ez a körülmény azon kornak csak kisebbszerü baklövései közé tartozott, a hires Bachrendszer bár mily sima, és tetszetős volt az elméletben, a gyakorlatlan folytonos absurdumok halmaza volt.
Maga hadnagyunk is zavarba jött, s elment a helybeli hadparancsnoksághoz tanácsot kérni, aztán a polgármesteri hivatalhoz folyamodtak, hogy a polgárokat szépszerével távolitsák el körünkből – addig mi szekereinken ülve a piaczon helyt állottunk – végre egy mellékutczában egy derék szász polgárhoz szállásoltak be, egy nagyobb terjedelmü s egy kisebb szobába. A városi nép jó ételeket, italokat erős borokat s ágynemüt küldött számunkra, a háziak is igyekeztek mindenben szolgálatunkra lenni. Szóval az egész város szerette volna enyhiteni sorsunkat, és szórakoztatni az általános amnestia miatt támadható fájdalmas csalódásunkat; mi azonban egy perczre sem voltunk illusióban, sokkal inkább ismertük a körülményeket, és sokkal inkább gyülöltük a németet, hogy sem még illusióknak is helyt adhattunk volna.
Annyi bizonyos, hogy egész éjjel ittunk, mulatoztunk és nagyon keveset aludtunk.
A különben is rövid éj fölötte hamar eltünt s mikora reggel utrakeltünk. Gazdánk semmifelé fizetést sem fogadott el, és mi mind reá, mind az egész városra annyival inkább kegyeletesen emlékszünk mind e mai napig, mert a lakosság legnagyobb része szász; délre Dévára értünk az általános amnestiával ábrándozóknak itt is hideg zuhany volt megjelenésünk. A nagyvendéglőben szálltunk, a város nagy ebédet adatott, s mint Szászvároson itt is sokan látogattak meg, még nők is. Mikor elmentünk virágbokrétákat s nemzeti kokárdákat dobtak szekereinkbe, s valami szép ifju hölgyek ugy emlékszem Szalánczi kisaszszonyok, a város végefelé laktak hangosan kivántak áldást reánk, szemeik könnyeztek, kendőiket lobogtaták, s virágokat hintettek ránk, a mint ablakaik előtt elhajtattunk, a nép seregesen kisért a város végéig.
Estére Lesnyekre mentünk és Appel József lovaghoz szálltunk. Társaságunk felét Szerdahelyi Ignácz ur kérette magához – de nem volt kedvünk egymástól elválni. – A lovag ur csinos vacsorát adott, s aztán az ebédlőbe szénát hoztak, és azon igen jó izüen aludtunk.
Másnap 29-én délre Dobrára mentünk, s estére Zámba, 30-án délre Soborsinba, és estére ugy emlékszem Berzovára? Május 1-én Mária-Radnára, s estére az aradi várba érkeztünk.
Utunk egyáltalában kevés költségbe került, a helységek hol átmentünk, mindenütt megtették a mit sorsunk enyhitésére tehettek – valamint egyesek is sok rokonszenvet mutattak. Radnán a szerzetesek küldöttek valami kitünő borokat, máshelyt mint Dobrán a román lelkész, Soborsinban a falu jegyzője, küldött ételt.
Köztünk aztán minden választás, vagy tényleges kijelölés nélkül Pap János barátunk volt, kit közegyetértéssel vezérnek tekintettünk, ő volt a szóvivő, megköszönő; ő szokta kipuhatolni hadnagyainkat stb. Az aradi várban egy kaszamátába zártak, hol nagyon rosz volt a levegő, s gyenge vacsorát hoztak, de el levén fáradva, alig vártuk, hogy lefeküdjünk. Este egy Dániel nevü előkelő uri ember látogatott meg, a szegényebb sorsu foglyok számára pénzajándékot adott, s reggel finom szilvoriumot és aszszuszőllőboros-kulacsokat tétetett szekereinkbe.
Május 2-án délre Pécskára értünk, itt egész ünnepélyességgel fogadtak a helység előljárói, a r. kath. lelkész és sok magánzó, s el lehet mondani fényes ebédet rendeztek. És mi igazán vigan töltöttük e napokat, mintha valami önkéntes kiránduláson lettünk volna, eszünkbe se jutott a 10–15 esztendő. Egy-egy ilyen szives város lakóitól alig tudtunk megválni – s ők is egész rajongással viseltettek irányunkban, s bár mily vigan koczintók is a borral telt poharakat, mikor elbucsuztunk szemei a legtöbbnek könnyekkel valának telve.
Estére Nagy-Lakon a helység házához szállitottak, itt is többen látogattak meg, nehány ur késő éjig nálunk maradott, és beszélgetve üztük az időt.
Május 3-án délelőtt 10 óra tájban érkeztünk Makóra, itt aztán csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra szóllott – „hogy ne mulatnánk, mondá egy derék tanácsbeli, hiszen általános amnestia van az országban?! Éljen a magyar!“ Éppen hetivásár volt, s a nép nagy tömegekben gyülekezett szekereink körül – süteményeket, pogácsát, pénzt szórtak szekereinkbe s kináltak különféle italokkal, az aszszonyok különösen kimutatták rokonszenvüket, egy része könnyezett, a más rész szidta a németeket; végre nagyon lassu menettel s gyakori megállások után beértünk a városházához. Itt volt az egész tisztség, és sok nép. Hadnagyunk egy kissé megszeppent s kiadta a rendeletet, hogy azonnal ott legyen a 7 előfogat és valami enni való.
Elfeledtem volt megemliteni, hogy Aradon katonáinkat kicserélték, s azok Fehérvárra visszamentek, minket pedig az ujak kisértek egy szürke 50 év körü járó s a jó bort, pálinkát, a finom szivarokat és jó kompániát imádó főhadnagygyal. Még meg se érkeztünk Aradról, az első állomásra már mind megbarátkoztunk vele; s kissé meg voltunk lepetve, midőn Makón ily peremtórikus módon lépett föl; azonban egy ur a hivatalnokok közül külön fogta s igy szólt: „Uram, innen akkor fog elindulni, mikor én akarom!“ „De Uram az én utasitásom – –“. „Ördög vigye az ön utasitását – meddig kell ma mennie?“ – „Szegedig!“
– No jól van, én ime becsületszavammal kötelezem magam, hogy ön éjfél előtt mind a 12 fogolylyal Szegeden lesz, értette? minden esetre, tehát akkor indul, mikor én akarom – délután 4 óráig pedig még csak ne is emlegesse – hanem jőjjön, tessék megkisérteni, ha jók e a mi liqueureinek?
Aztán elkezdtek inni, s a mi öreg főhadnagyunk 11 óra tájt már ugy be volt rugva, hogy alig tudott valamit ebédelni. Nekünk pedig egy 25–30 teritékes asztalt teritettek, s a város legelőbbkelő polgárai közinkbe ülvén, vigan ebédeltünk, leginkább tetszett közülünk az öreg Pálffy Mózes r. kath. lelkész, kit asztalfőre ültettek, tekintélyes uriember volt, többnyire komoly, de néha, mint jól emlékszem Makón is csak ugy szikrázott a jókedvtől – s humora mindenkit mulattatott.
Sokan hallgatták Bányai Antalt s Nagy Danit és Muzsnait, kik érdekesen tudták előadni a fogoly-élet szenvedéseit és élményeit. Megvallva az igazat ily nagy társaságokban én inkább hallgató és szemlélő szoktam lenni; de egy ifju ur hozzám szegődött, és sokat beszélgettünk, aztán egy pár uj könyvvel ajándékozott meg, egyik tudom a „kemenesi czimbalom“ volt – még máig is meg van, és Józsefstadtban sokszor átolvastuk ez egyszerü verseket, s a „Jertek pajtás“ kezdetüt sokszor szavaltam fogoly társaimnak. Ugyan ez az ur – valóban végtelenül sajnálom, hogy nevét elfeledtem – papirt, plajbászt hozott délután – sőt pénz segélyt is ajánlt, én megindulva köszöntem meg szivességét s mondám, hogy jó szüleim gondoskodása folytán van annyi pénzem, amennyi kell – de mind ő, mind Makó városa szives vendégszeretete, s önzéstelen jó indulata, és forró részvéte, valamint fogságunk szomoru napjaiban, ugy azután is egész életünkben kegyeletes emlékezetünk tárgya marad! Valóban lefelé hajlott a nap, midőn elindultunk, az egész nap a városháza körül tolongó tömeg sokáig kisért, s jó kivánságok közt bocsátott utnak. Csak az igazságnak teszek eleget, midőn azt mondom, hogy jámbor öreg főhadnagyunk olyan állapotban volt, hogy az indulásról semmit se tudott, s mi ugy szólva magunk indultunk el; pompás előfogatokat rendeltek a derék makóiak, s ugy mentünk, mint a szél. Pap János, ott Szőreg körül Uj-Szeged előtt térité magához a vén hadnagyot annyira, hogy praesentálhassa magát.
Szegeden, a várba szállitottak, nagyon rosz szállásunk volt, s még roszszabb ételt hoztak késő este. Másnap kora reggel vasutra vittek, gyalog hurczolván keresztül Szeged poros utczáin (május 4-én).
És ott, hol egykor Szemere hires beszédét a városház nagy teremében, s Kossuth lelkesitő szónoklatát a Guyon táborához oly nagy bámulással, s oly büszke önérzettel hallgattam, – ime öt év mulva lánczokba verve fölszegzett osztrák szuronyok közt alig tudtam vánszorogni a nagy porban.
A vasutra ülve utazásunk kedélyességének nagy része is eltünt, a jó magyar városok rokonszenves fogadásának vége lőn; ha bár a vasuti állomásokon is sok rokonszenvi nyilatkozatot találtunk, s az „általános amnestia“ értékének ily kegyetlen deválválása mindenfelé a legkellemetlenebb hatást gyakorolta. Késő este érkeztünk Pestre, és a hirhedt „Neugebäude“-ba szállitottak – s másnap is ott maradtunk az éjszaki pavillonban. Itt még akkor is volt elég fogoly – különösen egy Csongrádi nevü fiatal ember, kiről a zárnokok azt beszélték, hogy meg van tébolyodva.
Egyébiránt egy akkori kisebb mérvü mozgalomnak feje volt, legalább ott a fogdában róla nevezték el az egész pert; s később is több emberről hallottam, hogy az is a csongrádi perben volt befogva.
Itt a Neugebäude-ba ajtónk egész nap nyitva volt, s minthogy még más szobák is voltak nyitva, egy-két ismeretséget is csináltunk és többekkel együtt ebédeltünk.
Május 6-án indultunk tovább, s jókor érkeztünk Gänserndorfba, itt valami 3 órát mulattunk – s egy igen kedves fiatal hadnagy lévén vezetőnk, az indóháztól a faluba vitt, s ott egy csinos vendéglőbe szállitott, mely magasan fekszik a falu fölött. A vendéglős nagyon szivesen látott – és habár telivér osztráknak látszott – nem akarta elfogadni a fizetést, mi azonban nem tágitottunk, sőt szolgáit és szolgáló leányait is megajándékozva – késő este az indóházhoz visszamentünk, s a Bécsből érkező vonattal Morvaország felé indultunk. Éjfélután 1 órakor voltunk Brünnben, s a hajnal (május 7-én) már Csehország havasai közt talált és mintegy 7 óratájt Párdubiczba érkeztünk. Itt egy öreg aszszonyhoz szállitottak, kinél a Schlick huszárezred tisztikara ebédelni szokott. Emlékezetre méltó, hogy a város végén egy cseh ember magyarul kivánt jó reggelt, beszédbe elegyedvén vele – elmondta, hogy 16 évig volt Magyarországon mint katona, s habár 8 év óta itthon élek – mondá – nem felejtém el a szép magyar nyelvet; van itt még egy pesti születésü kereskedő, és egy kertész, s mikor hárman öszszejövünk, mindig magyarul beszélünk. Talán mondanom se kell, a hogy ez nekünk fölötte jól esett; annyival inkább, mert a mint közeledtünk Józsefstadt felé kedélyünk mind borultabb lett, s szivünk egy kissé érzékenyedni kezdett.
A tavasz már itt is egész pompájában jelentkezett, Csehország e vidéke ugyan meglehetős hideg, de az 1854-dik évben, nagyon hamar mult el a tél, s itt a fákat mindenfelé virág boritotta. Bámulva néztük mindenfelé a földmivelési ipar roppant előhaladottságát, a mi viszonyainkkal összehasonlitva. Nem lehetett egy talpalattnyi földet látni, melyen ne lett volna észrevehető az iparos müvészi kezelése.
Pardubicztól kezdve Józsefstadtig az egész vidék, s különösen Königgräcz környéke hasonlit egy ápolás alatt álló szép kerthez; s haj e szép vidéktől is ép ugy mint szülőföldünktől meg kelle válni, hogy óriási kőfalak között a fogság unalmaival, és gyötrelmeivel vesződjünk.
Pardubiczból május 8-án elég jókor indultunk Königgräcz felé s habár előfogataink nagyon roszszak voltak, elvénült, tunya cseh lovak lévén a hámban, délre Königgräczbe érkeztünk. Itt valami régi nagy épületbe szállitottak mindnyájunkat, egy vivó iskolának használt nagy terembe. Ablakaink egy kis udvarra nyiltak, s ez udvart is magas épület környezte, ez volt a königgräczi államfogda; többen voltak itt, kik közül Nyári Pált mutatta meg nekünk egy barátságos altiszt, s alig 20 lépés távolságról láttam a mint elgondolkozva állott és pipázgatott, a földszinti folyosó egyik oszlopához támaszkodva egyes egyedül; sem az udvaron, sem az épületben nem láttam senkit, sem őrt, sem más foglyot; s ő sem látszott semmi tudomással birni arról, hogy mi ott vagyunk, s kiváncsian nézzük őt.
Későcskén ebédeltünk hadnagyunkkal, s még egy pár tiszttel, kik velünk ebédeltek, és poharaztak – ez volt az utolsó ebéd, mit a szabadban költöttünk el.
Egy reánk nem vonatkozó, de minket meglepő kis episodot említek föl. A Pardubicz és Königgräcz közti utvonalon történt, hogy egy cseh faluban a népet nagy izgalomban találtuk; a sok férfi az országuton volt, mely a falun ment keresztül, és heves lármájuk meszsze hallatszott, balra volt egy dombon a csinos templom, a domb alatt egy szép tiszta folyócska csörgedezett – az emberek dühösen fenyegetőztek a templom felé; mikor azonban mi oda érkeztünk, bámulva félre álltak s elhallgattak; kocsisunk által kérdeztük, hogy mi bajok? „Hát itt vannak a jezsuiták, felelt az egyik és most predikácziót tartanak az asszonyoknak“.
Férfinak és gyermeknek nem szabad a templom felé se menni, s már három órája, hogy tart ez a dolog, s most már végét akarjuk vetni!“
Nem tudjuk végrehajták-e a jó csehek forradalmi szándékukat – annyi bizonyos, hogy mi olyat soha se hallottunk – hanem az idő telt, s minket a perczek czélunk felé kergettek.
Königgräcz bübájos környékéből kibontakozva nem sokára megpillantók a nagy kőhalmaz rovátkos tetőit, s aztán magokat a komor falakat. Ekkor hadnagyunk megállitotta a szekereket s kért, hogy mind szálljunk le; e derék ifju ki Pesttől fogva hozott minket, annyira megnyerte mindnyájunk becsülését és szeretetét, hogy valóban barátunknak tekintettük őt, – mindnyájunkat megölelt, s könnyező szemekkel mondá: bucsuzzunk el uraim egymástól, s ha irántam, és katonáim iránt a legkisebb rokonszenvvel viseltetnek arra kérem, hogy a várba érkezve még pillantással se árulják el, hogy összeismerkedtünk; én megtettem kötelességem, s azontul igyekeztem, hogy szomoru sorsukat egy rosz pillanattal se nehezitsem. Nekünk az egyes emberek rokonszenve mindig jól esett annyival inkább, ha annak bár kissé hamis, de általában romántikus szinezete volt. A mellénk adott tiszteknek kemény utasitásaik voltak, – a katonák fegyverei mindig golyókkal voltak töltve – s mi egyenként ugy leirva, mint a leggonoszabb gazemberek – nekünk azonban semmibe se került, hogy ezeknek az egyszerü katonáknak, és tiszteknek pár óra alatt bebizonyitsuk, hogy becsületes és náloknál müveltebb emberek vagyunk. Ily körülmények közt önként támadt irántunk a tisztelet és szánalom vegyes indulata, mely hamar ment át a mélyebb természetü rokonszenv és barátság nemes érzelmeibe. Ők katonák – mi foglyok voltunk – fölötte kevés különbség! Ők is kényszeritve hagyták el szülőföldjeiket mi is; ők is ifjak voltak, mi is; szabadulás, és valljuk meg szabadság után vágytak ők is – mi is! s ennyi közös érzelem, s a folytonos együttlét, s nálunk azon inger, hogy az öntudatot jókedvvel elaltassuk, az unalmat üzzük, s nálok az, hogy rosznak ne láttassanak, s feledve legyen zsandári szerepök, ugy összehoztak, hogy valóban lélektanár kevés különbséget találhatott kedély állapotunk között; meg vagyok győződve, hogy többször voltunk oly helyzetben, hogy teljesen rajtunk állott elszökni, elmenekülni; s nálunk a remény, hogy ugy is hamar szabadulunk, s az eszély, hogy ezt a szegény katonákat bajba ne hozzuk sokkal erősebb elem volt, mint náluk az ugynevezett kötelességérzet; nem is számitva, hogy volt annyi pénzünk, amennyivel a közkatonaságot el is csábithattuk volna. E körülményekhez emlékezetbe hozom t. olvasóimnak, hogy elfogatásom alkalmával, a vásárhelyi várban létemkor aztán a Szebenbe szállitáskor, mikor a zsandárok föld részegek voltak, s e most leirt 12 napi utazás alatt akárhányszor egyszerüen sétálva elszökhettem s külföldre mehettem volna; sőt később Józsefstadtban is egyenes felhivásban részesültem, hogy elszöktetnek – de a szülőföld szerelme mindig határozottan visszatartott.
E Fehérvártól Józsefstadtig terjedő utunk alatt még egy kis kalandom is volt, melyet ugy hiszem minden affectatió nélkül elmondhatok: az egyik állomáson egy szép ifju hajadonnal ismerkedtem meg, nevét már elfeledtem, de sötétlő kék szemei, aranyszőke fürtei még most, 15 év mulva is előttem lebegnek. Ábrándos lelkére nagy hatással volt szomoru sorsunk; s lelkesült vágy támadott benne, hogy megmásitsa végzetem. Szökést ajánlott, s oly biztos tervet készitett, hogy valóban nehéz volt nem követni: „Lovaink nagyon jók, atyám beleegyezik, kocsisunk ismeri a havasi utakat, s mig elhatározzák, hogy mely irányban nyomozzanak, mi már a havasok közt leszünk, s holnap már külföldön!…“ Az éjt nagyobbára körültem töltötte, oly jól esett kis kezét kezemben tartani, s nézni szép arczát! Hogy végre válnunk kellett melléről egy szalag csokrot, s egyik ujjáról egy kis gyürűt vett le, s mindkettőt nekem adva igy szólt: „Én megakartam szabaditani, és… és… de… de egy ily szegény leány nem tehet többet; emlékezzék néha rám!“ s aztán az éj és hajnal közti homályban eltünt, hogy többé sohase lássam!
Ez irántunk s főként helyzetünk által előidézett rokonszenv nyilatkozatát, főként azért is emlitém föl, mert az ifju hölgy, nem volt magyar ajku, de hogy magyar leány volt a legjavából, azt senki kétségbe nem hozhatja.
De hagyjuk ez idylli képet hisz előttünk a zord kőhalom!
Ifju hadnagyunk, tehát könnyekre induló barátsággal viseltetett hozzánk, de nem birt annyi heroismussal, hogy mint képzelé, midőn Józsefstadt mogorva parancsnokai átvesznek a főtábornokok, és ezredesek előtt kezetszoritva igy szóljon: „Isten veletek urak, idehoztalak benneteket, de utközben amennyire megismertelek becsülni tanultalak!“
Ezt azonban ugyan ki vehetné rosz néven; elég, hogy érzékenyszivü humanus gyerek volt, ha nem volt is hős; és akkor mi is igy gondolkoztunk, s ünnepélyes bucsuját a vár láttávolában, lelkünk mélyéből szivesen fogadtuk, és eljárását, s ebből látható tartózkodását az akkori osztrák katonai rendszer otrombaságának tulajdonitottuk.
A rendszer azonban bár mily zord legyen az egyes ember egyéniségén ellágyul, sőt gyakran meg is törik.
Igy történt az most is, a mint következendőkből olvasóim látni fogják.