A VÉRES KENYÉR

EGY IFJU HŐS NAPLÓJA

Véres kenyér?

Ki ne tudná ennek az értelmét?

Véres kenyér a katona-kenyér.

Rég elénekelte a nóta, hogy: «véres a héjja, sótlan a béle».

A szegény katona kenyere!

A ki tíz krajczárért, meg egy prófuntért szolgálja a hazát. S ha még a hazát szolgálja, szivesen szolgálja. De gyakran szolgálja a nagyravágyó emberek hiuságát, az eszelős dicsvágyat, a népszabadság zsarnokait, saját ellenségeit… tíz krajczárért, meg egy prófuntért. Elmegy épkézláb, s hazajön egy mankóval, s mikor koldulni megy, azt mondják neki: «hát még sem haltál meg?»

Ámde ezuttal nem akarok egy magyar katona keserveiről beszélni, hanem közzéteszek egy épületes történetet, a mi magyar fiun esett ugyan meg, de nem hazai szolgálatban; előadva az eseményt úgy, a hogy én hallottam azt magától, a kin megesett. Ime a napló!

I.

1870. szeptember 4.

«Az apám előkelő hivatalnok a magyar miniszteriumnál, s én annak egyetlen fia vagyok.

Mikor 1867-ben megjelent az újesztendei császári pátens, melyben uralkodói hatalomszóval kimondatik, hogy a ki meg nem váltja a fiát január 15-ikéig egy ezer forinttal a katonáskodás alul, annak a fia akár úr, akár paraszt, akár nemes, akár zsidó, akár költő, akár mesterlegény, besoroztatik a hadseregbe; hát akkor az én apám is sietett azt az ezer forintot letenni a városházánál.

Ha jól tudom, öt millió forint gyült össze ily módon a haza oltárán.

És ez, igazán mondom, nem sok.

Ezer forintot – testvérek között is – megér az, hogy az embert, mikor legjobban benne van a tanulásban vagy a mulatásban, elne vigyék silbakot állni. A festőnek megér ezer forintot az, hogy a jobb keze megmarad s akármelyikünk sem hagyna válogatni ezer forintért, hogy a jobb lábát, vagy a bal lábát engedi-e szivesebben levágatni? A mi végre a hazáért való meghalást illeti, az igen szép hit a parasztra nézve; ez még jól is jár vele, mert nem kell neki többet dolgozni; de magamforma embernek nem való. Egészen más, ha egy cotillion-figurában támadt czivakodásért az embert párbajban főbelövik, mert akkor legalább kiteszik az ujságba a nevét, de csak úgy szimplán elesni a hazáért, az nem ér semmit; ha csak az ember legalább is nem Henczy, hogy szobrot emeljen az emlékére a hálás utókor.

Azért én őszinte köszönettel tartozom a papámnak, hogy engem ezer forinttal megváltott attól a terhes kötelességtől, hogy egy évig czipeljem a mangalétát; kivált mikor nagy meleg van.

Az apám, mint említém, előkelő hivatalnok; ha nagyon megszorul az ország s időközben nagyon sok miniszter leköszön, még miniszter is lehet. Az ördög nem alszik.

Én magam «fene gyerek» vagyok. Az apám is így kezdte. Huszonöt éves koráig az embernek vörös republikanusnak kell lenni; azután lassanként átmegy a rózsaszinbe, kékbe, zöldbe, míg utoljára beletalál a schwarczgelbbe, s akkor kinevezik főispánnak vagy osztálytanácsosnak.

Én voltam népszónok, előtánczos, fáklyás zene-vezető, macskazene rendező, egy szóval «orákulum».

Hiszen ráérek erre 25 évtől a 30-ig. Akkor majd én is meggondolom magamat, hogy mit «fogadjak el?»

Hanem az itthon való dolgok már kezdtek nagyban untatni.

Mit csináljon az ember idehaza?

Mindennap csak nem duellálhat az ember, mert nem talál rá elég bolondot, a kinek kedve legyen magát semmiért megszabdaltatni; a fiatalság olyan tunya már, csak dolgozni siet; még csak egy egészséges veszekedésben sem áll helyt; az egész országban még csak egy fáklyás tüntetésnek sincsen hire. Még a hirlapok is kifáradtak.

Nagy szerencse, hogy kiütött a német-franczia háboru.

Az éjjel azt álmodtam, hogy itthagyom Magyarországot, s elmegyek a francziákhoz önkénytes harczosnak.

A hazámnak nincs hozzám semmi joga, mert a papám azért tette le értem az ezer forintot, hogy itthon ne szolgáljak. De Francziaországban nem vagyok megváltva a katonáskodás alul, ott tehát kötelességeim vannak.

De az igazság is úgy kivánja, hogy oda menjek.

Olvastam Berangert és Hugo Victort, s mind a kettőből igen sikerült fordításaim vannak.

Naturalizált franczia vagyok.

Kikiáltották a respublikát, s én rajongó republikánus vagyok.

Nem ugyan idehaza; mert azt kikérném magamnak, hogy engem itthon valaki «polgártárs»-nak tituláljon; hanem Francziaországnak ez az egyedüli üdve.

A rokonszenveim is hozzá vonzanak.

Rákóczytól elkezdve 1848-ig mennyi sok bajból kisegített bennünket a franczia!

De még inkább pártját fogom azért, mert a német az ellensége! S mert a német le meri győzni a francziát.

Rettenetes gondolat!

Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar, azt már nem türhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az itthoni németnek, hogy annak a státusadósságait elvállalta, hadseregét tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem türheti el a lelkem; azért már kardot rántok, s megyek a véremet ontani, ha kell.

II.

Ma reggel vettem búcsút a menyasszonyomtól.

Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a házi gazdaság után lát; fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik, tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád emlékezem!

Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott, én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.

No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna, míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije, a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az unalmasságig hűséges hozzánk.

No adieu szép Marie. A viszontlátásig!

III.

A búcsúlakomán reggelig mulattunk régi jó pajtásaimmal. Derék jó czimborák!

Csak ez a Mihalek főzne valamivel jobban. Ez a legjobb vendéglős az egész városban, de ennél is a mi megehető az nem jó, s a mi jó, az megehetetlen. Én végigpróbáltam Pesten minden vendéglőt, s mondhatom, hogy itt már nincs mit keresni. Marchallnál nem tudnak tálalni, Frohnernél azt sem tudják, hogy a zöld osztriga más, mint a fehér, a «Hungariá»-nál a szarvasgombapástétom, a mi egyedül megehető; no csak aztán az «Arany sas»-ról beszéljen nekem valaki örökös malaczpörköltjével, székely gulyásával, halászlevével. Legutóbb már odakötöttem spárgával a halászleves extra bográcsot az asztal lábához, nehogy utánam találjon jönni Párisba.

A Mihaleknek el kellene menni elébb egy esztendeig inaskodni a Fréres Provenceauxhoz, hogy az igazi teknősbéka ragout-t megtanulja jól készíteni.

Erről ismerni rá Pestre, hogy ez nem világváros.

A borok? Comme ça! Ilyen-olyan.

A papa küldött hazulról tizenkét czilinder somlyait a búcsúlakomámra. Szegény jó öreg! Azt hiszi, hogy minden ember előtt a somlyai a nectár.

Én azután azt a tréfát csináltam, hogy a somlyait beletöltöttem egy nagy dézsába, s aztán a chablit beleállíttattam – hűteni! Pompás egy ötlet! Somlyaiban hűteni a chablit. Hja, a chabli csak chabli!

Széles kedvünk volt, mondhatom! Ha minden falhoz vágott pohár előtt egy német állt volna, most Moltke egyedül szaladna hazafelé.

Elfogyasztottunk tizenketten negyvennyolcz palaczk pezsgőt.

Éljen a negyvennyolcz!

A pezsgő vin cremant volt Veuve Cliquot gyárából.

Ez a Cliquot nagy török basa lehetett. Aligha nincs neki itt Magyarországon is egy özvegye, a ki itt fabrikálja a pezsgőt, nem is annyira Epernayben, mint a kecskeméti Epresben. Egészen megfájdult tőle a fejem.

No legalább az úton majd aluszom s nem látom, mikor a hátam mögött elmarad ez az unalmas, poros Pest, öntözetlen utczáival, kopott szinházaival, bölcs táblabiróival, zsidó haut voléejával, magyar újságiróival, és azzal a partján felhalmozott dinnye és vöröshagyma asztagokkal.

Behunyom a szememet, hogy ne lássam.

IV.

A vasuton a fátum egy coupéba zárt egy magyar miniszteri osztálytanácsossal. Régi ismerősöm. Jó fiu különben, csak hogy egy kicsit ábrándozó ember.

Ő is utazni indult félig hivatalból, félig buzgalomból. Helvécziába indul. Bravo! Odáig együtt megyünk. Dehogy bravo, dehogy bravo! Úgy meguntam vele magamat az úton, majd megszöktem tőle. Az én barátom az egész úton nem beszélt egyébről, mint az ő missiójáról.

No hát mi az ő küldetése?

Kitanulni Helvécziában és személyesen meggyőződni róla, hogy milyenek azok a gyermekházak, a mikbe a szüléiktől elhagyott gyermekeket összeszedik, ott táplálják, oktatják, s jó cselédeket és iparossegédeket nevelnek belőlük.

Hogy törheti valaki ilyen időben ilyen dolgokon a fejét?!

Most, mikor két óriás nemzet irtó harcza tart izgalomban minden kedélyt; mikor mindenki azt lesi, hogyan temettek be árkokat, hegyszakadékokat hullák tízezreivel; mikor az egész világ reng és összeomlani készül; mikor a kerek föld legdicsőbb nemzetének vérében övig gázol a győztes ellenfél, most, most jut eszébe a magyar embernek, az «anonym nemzet» fiának (úgy hiszem, a nagy Napoleon tisztelt meg bennünket e czímmel), hogy ő meg azalatt elinduljon rongyos utczakölyköket összeszedni, kimosdatni, kifésülni, ábéabra tanítani! S midőn a világ büszkeségét, Párist, kétmillió lakosával s megfizethetlen műkincseivel készülnek tűzzel és bombákkal elárasztani, ugyanakkor a magyar embernek még arra van gondja, hogy szeretetházakat építsen csavargó gézengúzok megmentésére, s mikor amott a Vogesek között a legdrágább generálisok vére omlik, s a hirhedett ember úgy hull, mint a veréb, ugyanakkor itt a Bakonyban azt a sok vásott sihedert szedjék össze s őrizgessék éhhaláltól, megfagyástól, a kire nézve mindegy, akár él, akár meghalt!

S az ember ne essék kétségbe az emberiség fölött!

V.

Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico», olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.

Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a «boszuálló».

Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni. Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak ott megaláztatást szerezzenek.

Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.

Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.

Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei Olympia!

Milyen dicső név!

Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám, hogy atyád generális volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok fajából.

E két faj nemes vegyületéből alakult gyönyörű arczod.

A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.

Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás, melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával vannak festve. A barbár!

De meglakolt érte!

Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás újjaid száz Louisdoromat.

Szerencsés Louisdorok!

Ők pihenhettek a te kebleden!

Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én oly könnyünek érzem magamat!

Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy szeretsz, s nekem ez elég volt.

Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»

Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.

Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt lovat kapunk hozzá.

VI.

Azt meg kell adni a generálisnak, hogy ő kitünő katonai talentum. Mindenben a legnagyobb hadvezéreket választá mintaképül.

Legelőször a nagy Napoleontól megtanulta azt, a mivel az egyptomi hadjáratban katonáit megvigasztalta, kik zugolódtak, hogy sokat éheznek, nincs prófuntnál egyebük: Avec du pain et du fer, on peut aller a Chine. (Kenyérrel és vassal el lehet menni Chináig.) Ő még annyival tökéletesítette Napoleon elvét, hogy kenyeret sem adott a katonáinak. Főelve volt, hogy a jó katonának legelső próbaköve, hogy mennyit tud koplalni. A melyik jobban kiállja, azé a diadal. Így győzték le a rómaiak Probus alatt a persákat.

Másik jelmondását Epaminondastól kölcsönzé: «Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.» A mi csapatunk közt osztatta ki azokat az ócska puskákat, a mik csak kétszáz lépésre hordanak, hogy ne távolból lövöldözzünk, hanem közelből.

Harmadik hadvezéri jelszavát a vitéz Cromwelltől öröklé, ki azt mondá katonáinak: «Legyen jó lelkiismeretünk, s tartsuk szárazon a puskaporunkat.» S mivelhogy: «qui bene dormit, habet bonam conscientiam» (a ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van), ő rendesen délig szokott aludni.

Csapatjai szervezésében dicső szent István királyunkat követte, kinek elve szerint: «regnum unius linguae non potest esse forte» (az egynyelvű birodalom nem lehet erős). Annál fogva a mi csapatunkban az egész világ népgyűjteménye képviselve volt. Voltunk ottan magyarok, csehek, oroszok, oláhok, törökök, olaszok, angolok és spanyolok, a kik mind nem értettük egymást, mindig farkasszemet néztünk egymással, minélfogva aztán mindennapi jelszavául választá generálisunk a nagy Julius Cæsar azon mondását, melylyel ő a farsalusi ütközet előtt veteránjait föllelkesíté: «miles, faciem feri» (katona, csak a pofát vágd), mert annyi pofonvágást, mint a mennyi szervezkedésünk közben kiosztatott, s a mi azután ugyanannyi párbajjal egyenlíttetett ki, nem hiszem, hogy a farsalusi ütközetben registráltak volna.

De a mellett Montecuculi emlékezetes jelszaváról sem feledkezett meg generálisunk, a kinek elve szerint minden hadjáratban három dolog kivántatik meg: pénz, pénz és pénz; s annálfogva minden nap sürgette a főhadi intendanst pénzért, s a mit kapott tőle, azt megtartotta, nehogy elfogyjon, ha közöttünk kiosztja, a mi bölcs előrelátásból történt. Maig is bent van a gázsim nála.

Hannibaltól eltanulta, hogyan kell járhatlan hegyeken keresztül hatolni lovassággal, hogy ember és ló kidőljön a fáradtságtól, s Fabius Cunctatortól megtanulta, hogyan kell az ellenség előtt mozdulatlanul megállni és nem menni át a támadásba.

És végül a világhírű Nagy Péter czárnak azon mondását tartá szeme előtt, hogy: «addig ver engemet ez az én öcsém XII. Károly, a míg eltanulom tőle a visszaverést». Ő is azt tartotta, hogy elébb systematice meg kell bennünket egynéhányszor veretni, hogy beletanuljunk az ellenség megverésébe.

Imádta is őt az egész ezrede!

VII.

Mindig vágytam ütközetben lehetni.

Milyen szépnek képzeltem magamban!

Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.

Hanem a valóságban nem találtam az ütközetet ilyennek.

Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó esőben, bőrig átázva; mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük. Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát sem.

Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve, generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába fogunk kerülni.

Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.

Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus körülményt nem tol közbe.

S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt. Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember, mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak csülökig dagasztottak az iszapban.

De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk és így, bár némi veszteséggel, t. i. lovaink hátrahagyásával szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.

Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve, mert abban volt az utolsó szalámi.

Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.

Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget, hogy rögtön ágyuval felelt rá.

S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt, a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra, a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval egyenesen oda közénk lőttek.

Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített meg bajtársaim közül sulyosan.

A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan, rám lőttek vele.

Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két lábszáramat elhordta a golyó.

Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit. Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém; csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes. És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a mi körülem történik.

Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.

VIII.

De ime, egy szabadító csapat közelít.

Három férfi, egy nő, meg két gyermek.

A szomszéd falu lakói.

Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!

Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még nem mételyezett meg.

Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.

Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.

A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni.

Én maradtam utoljára, minthogy még némi életjelt adtam.

Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt hölgy elkezdte motozni zsebeimet.

Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem, figyelmezteté arra a két gyermeket.

A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a gyűrűt.

Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki nem találta volna.

S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak mindenfelé a nádasban.

A gyűlölt ellenség ambulance-a közelített, a betegápoló csapat.

Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.

– Mit akarnak önök? kiálték rájuk. Én nem adom meg magamat.

– Jól van, jól, öreg fiu! mondá a pápaszemes. Hát mi baja van önnek?

– Elhordta az ágyugolyó mindkét lábszáramat, feleltem neki büszkén.

– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit, s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből.

Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam, az egyik jól hátbavágott.

– No nézd! hiszen megvan te neked mind a két lábad!

A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.

S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, – hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!

IX.

Azt, hogy elfogtak a németek, megbocsátom nekik, hogy gyalog vittek Strassburgig, – röstellek vele panaszkodni, hogy az első szökési kisérletnél főbe akartak lőni, azért becsülöm őket, hanem hogy borsóhurkával traktáltak, azt soha meg nem bocsátom nekik.

Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.

Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!

Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg.

Hiszen hadd ették maguk. Ők úgy is úgy tele vannak rakva philosophiával, hogy a borsóhurka, mint a zsiros ételre a kenyér, csaknem nélkülözhetetlen; de nálunk nemes fajoknál ez minden phantasiát tönkre silányít.

A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvén azt disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!

Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt gondolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment.

S nekem két hétig kellett a megszégyenítő táplálékkal élnem, a mit utálok, megvetek; ha hazakerülök, a jószágomról még a magját is kiirtom! És Andrássy tudta ezt, és Andrássy még ezért sem interveniált a németek ellen!

X.

De im egy napon a véletlen – a franczia drámairók nagy pártfogója, – mily csudálatos úton jön segítségemre.

Megunva a sok borsóhurkát, betegnek jelentém magamat; azt remélve, hogy a kórházban talán csak különb koszttal traktálják az embert.

Úgy is volt. Itt már Liebig húskivonattal dédelgették a kórágyra jutottakat.

Nem tudom én, miből csinálja Liebig azt a húskivonatot; annyi bizonyos, hogy arra mifelénk azt csávának nevezik, s a cserző vargák csinálnak a levéből bőrkivonatot.

A német hast soha sem szerettem, hanem a német gyomrot kezdem tisztelni, hogy még ezt is megemésztette.

Ah! minő sohajtásokkal gondoltam vissza reátok, oh Marchall, oh Mihalek, oh Frohner, és epedve álmodtam halászleves bográcsaidról, oh Arany sas!

De ime, midőn legjobban kétségbe voltam esve, jön szabadító angyalom. Kicsoda? Egy apácza.

Egy ifju, bájoló arczú hölgy, szürke kapucliban, fehér fejtakaróval, kinek láttára csaknem kiugrott a szivem oldalbordáim közül.

A hölgy a szent Calasantiáról nevezett irgalmas nénék costumejét viselte s a szemeit is oly kegyesen forgatta, mintha már a maga bűneit rég lebánkódta volna, s most már a mások bűneit segítene levezekleni.

De én ráismertem rögtön.

– Ah! Olympia kegyed itt? sugám fülébe, a mint kórágyamhoz közelített egy nagy tirband-flastrommal.

– Csitt! sugá ő vissza. El ne áruljon. Én ez álöltözetben azért járok itt, hogy menekülni kivánó foglyainknak alkalmat szerezzek a megszökhetésre. Akar ön megszabadulni?

– De hogy ne akarnék!

– Akar ön velem együtt menekülni?

– Ahhoz meg épen nagy passzióm volna.

– Tehát legyen ébren éjfél után két órakor, akkor hozzák a dijoni csatatérről ideszállított sebesülteket, egyet azok közül majd az ön ágyába sanzsirozunk, én pedig önnek álruhát hozok és magammal elszöktetem.

Kaptam az ajánlaton. Dehogy aludtam volna el az éjfél utáni két órát, a mikor csuklyás védangyalom eljött értem, hogy az új sebesültszállítási zűrzavarban a kórházból kicsempészszen.

– Hol az álruha? kérdém tőle, mikor odajött hozzám.

– Itt van rajtam, felelé ő. Ma két apáczaruhát vettem föl, az egyiket levetem s ön magára veszi.

– Micsoda? Én apáczának öltözve szökjem?

– No igen. Bajusza, szakálla nincs önnek még, könnyen leánynak nézhető, kivált ilyen burkolatban s ez öltöny mellett szabadon járhat-kelhet mindenütt.

Én rendkívül furcsának találtam ezt az ötletet, soha sem hittem volna, hogy valaha irgalmas nénike váljék belőlem a szent Calasantia tisztes rendéből.

Ez álöltözetben bizvást kijuthattunk a német lazarétumból; az utczán várt reánk egy szekér. Senki sem ütődött meg rajta, hogy két apácza helyett hármat látott kijönni az ajtón. Felültünk a szekérre; én a kocsis mellé jutottam. Az pedig egy kiszolgált zuáv volt; mindig ürömpálinkát ivott, mindig nedves volt a bajusza. S nekem az egész úton ennek a részeg gazembernek a szerelemvallomásait kellett hallgatnom, és pálinkabűzös csókjait eltürnöm; győztem őt pofonokkal rendreutasítani, mikor vállalkozóbb kezdett lenni. Ejh, én azt hittem, hogy ezek a francziák sokkal vallásosabb emberek, s a szent öltönyök iránt nagyobb tisztelettel viseltetnek.

A másik két apácza a hátulsó ülésben pedig majd megpukkadt a nevetés miatt.

XI.

Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol a főtábornok is volt a táborkarával.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt; eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az egy magyar bor.

Elég az hozzá, hogy itt igen szivesen fogadtak bennünket.

Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt. Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume, melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.

Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut, s megérkezésünk estéjén olyan jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új világ» sem látott külömbet.

Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.

Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!

Sajnos, hogy e mulatságot a barbár ellenség ismét megzavarta.

Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott, mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre csak ágyudörgés kezdte parodiázni.

Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn csak a közkatona tanyázott.

A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.

Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté, félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot, mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes, beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.

A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy része lovasainknak ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban; a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk. Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett, hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse sebesültjeit.

Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.

No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog, mint a milyennek azt a költő urak leirják.

Ez a legundorítóbb látvány a világon.

Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult, szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.

És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom hallani.

Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri kórházakban lát.

Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk egymásra».

Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!

Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng, jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja, hogy melyiknek vágja el a lábát?

Ez rettenetesebb magánál az ütközetnél!

XII.

Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.

Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen feneke.

Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!

És milyen útban menni!

Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap aztán változatosság kedveért következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.

No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.

S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak. Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején, férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét! beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit mi barbárok legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt meghálálhatnám neki.

De bizony van gondviselés.

A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.

Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah! mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak, hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók! Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem alatt vonult be Párisba.

S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam Olympiához és e szót sugtam fülébe:

«Madame, je vous aime!»

(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az ujságban, e szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)

És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt úgy versbe tudnám szedni!

XIII.

… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.

– Párisban vagyunk! kiálta Olympia.

Én bámulva néztem körül.

Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit akkor kezdték kivagdalni.

– Nem ismerek Párisra!

Olympia azt mondá:

– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.

… Most már ráismerek Párisra!

Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő világ.

Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a laputai nagymogulnak az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.

Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek, katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges financiális műveleteket intézik.

Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg mozgósítására fordíttatik.

A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla mindenki, hogy «görög».1)

Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.

Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon» szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista Karagyorgyevics báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics (s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon» szerkesztőjével meg nem ismerkedem.

XIV.

De lám, milyen hasznomra szolgált ez az ismeretség.

Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert, a hol szép állatokat etetnek.)

De hejh, mekkora csalódás várt reám!

Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt felakasztva, hanem kardok és puskák.

A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?» egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: «Kém! Spion!» s két ficzkó galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»

Én büszkén vallom be, hogy magyar vagyok.

Az a ficzkó, a ki mellen ragadott, azt mondta erre:

– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy; ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a fára.

S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél, ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.

– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő Abd-el-Kader unokaöcscse!

Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist felszabadítani.

XV.

Az elpusztult Closerie des Lilas-ban azalatt, míg a torkomat fojtogatták, két nagyszerű gondolatom támadt.

Azt már több orvostól hallottam, hogy ilyenkor vannak az embernek a legszebb gondolatai; kár, hogy nem szállhat le azokat leirni.

Az egyik gondolatom az volt, hogy a magyar nevet megismertetem a párisiakkal. Tudják meg, hogy mi kik vagyunk!

Összetoborzom a Párisban lakó magyarokat, vannak itt elegen. Azokból alakítok egy önálló szabad csapatot s csodadolgokat fogok elkövetni.

A másik gondolatomat… majd elmondom, ha Olympiához visszatérek.

Épen jó időben érkeztem a bűbájos hölgyhöz. Káromkodott, mint a jégeső. Szidta a főparancsnokot, a miért azt a rendeletet adta ki, hogy huszonnégy óra alatt Párist mind azok a hölgyek elhagyják, a kiknek valami foglalatosságuk, vagy családjuk nincsen a városban.

Ez vandalismus!

S ez valóban megtörtént.

Én láttam, a midőn a kegyetlen zsarnok kormányzó negyvenezer hölgyet kitolonczoztatott szuronyok közé fogatva Párisból. Láttam a boulevardot a milyen széles, megtelve battallionokkal, miknél napernyő volt a zászló, chignon és baschlik a fejeken, tollas kalap, repülő fátyol, selyem ruhás hadoszlopok; szeretetreméltó ellenséges tábor.

– Asszonyom, mondám e látványra Olympiának, legyen ön nemének megmentője. Miért űzik ki e hölgyeket Párisból? Azért, mert nők. Csináljon ön belőlük férfiakat. Alakítson amazon-csapatot.

– Felséges gondolat! szólt Olympia, s örömében megölelt és megcsókolt ezért a szóért. Amazon-csapatot fogok állítani.

S még aznap kitűzte a toborzó zászlót hôtelje fölé, s estig száz főre szaporodott az amazon-csapat. Mivelhogy sok szeretetreméltó hölgy van Párisban, a kinek lova ugyan van, de családja vagy foglalatossága nincs, azok e mentő gondolat által meg lettek szabadítva. A kegyetlen kormányzó csak a gyalogjáró hölgyeket tilthatta ki a városból; a lovasság megmenekült. Ők egy cavallerie svadronban egyesültek.

Ah! mi bűbájos látvány volt ez! Száz deli amazon, ki huszárnak, ki dzsidásnak öltözve; valamennyinek vezére a délczeg Olympia, ezüst pikkelypánczél mellvérttel, à la Semiramis!

Megenni való svadron!

Az igaz, hogy egy hónap mulva meg is ettük felét, t. i. lovaikat.

És most megyek eszmém másik felét létesíteni. Összetoborzom a magyar fiukat.

És majd azután, mikor az én hősnőm a csatában ép oly fényes nevet vívott ki magának csapatja élén, mint én a magam csapatja élén, s mikor végre a kivívott diadal után összetalálkozunk a Mars-mezőn s én megkoszoruzom őtet, ő megkoszoruz engem!… No, sok rongyos poéta, gondolj ki ennél valami szebbet!

XVI.

Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom megtette a maga hatását.

Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet, mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az aranyat a blattra.

Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd hozzáirja ő.

Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.

Mikor glédába állítottam őket, a szivem repesett örömében.

Felvittem őket a Montmartrere s bemutattam a főintendánsnak.

«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, hogy egy szónoklatot tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:

«Citoyens!

Tamerlánnak és Decebalnak utódai, hongroisk!

Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat; kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek; ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat, visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat, miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt. Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»

A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat. Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten a citoyennel.

Ezek a bambák nem voltak még megérve az ilyen magas eszmékre.

XVII.

Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! Minden katona maga vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!

Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot, énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.

Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.

No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az ellenségre még az éjjel.

– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy «előre!» míg leghátul maradtunk.

Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova, az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.

Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván belőle az oroszlánrész.

Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok parancsa.

Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva: «árulás, árulás!»

Én leültem egy szenes fatörzsre.

A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy szivarra s azután azt kérdezé tőlem:

– Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?

– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze. Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.

– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok önnek olyanokat.

Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.

Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.

Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.

És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.

Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt, mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni érte.

Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.

És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét, úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.

Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni; de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.

Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. – De hová lett volna akkor a szabadság?