Tanultunk már a-b-abot egyszer».
A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön a tulsó oldalról: de a mely bizonyos, mert fejenként tíz forintot kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marczitól.)
A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténynyel van összekötve: a toll-osztással.
Ez igen nevezetes cselekmény.
Az ellenpártot a veres toll azzal csufolja, hogy csak komisz fehér tollat tudnak feldugni, a hogy a ludból kihúzták; míg amazok viszont azt felelik, hogy bizony azzal a kis berzsenynyel sem igen erőtette meg magát senki, a mitől a ludtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes között ez az első hadi jelszó: «Hogy a ludtollad, bátya?» – «Kell krajczár berzsenyre, öcsém?»
Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső virágárustól tisztujítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva s a toll szárnyaira arany betükkel nyomtatva a név és a jelszó.
Ez aztán megteszi! Az ilyen tollra aztán büszke lehet a ki viselheti.
S még a toll hagyján! De a ki azt feltüzögeti a nemes szavazók süvegeire: «ő nagysága».
«Ő nagysága» szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű, hamvas, piros arcz, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó ajkakkal, termete sugár, ideges, délczeg, fejtartása kevély, előkelő; öltözete tulságosan pompás, kezein finom jaquemar keztyük, a miket nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert egyedül a kezek azok, a mik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a tehénfejéshez.
De csitt! Ne beszéljünk erről.
«Ő nagysága» maga a veranda alatt állva, saját kezeivel tüzdeli fel a díszes tollakat az egyenként szine elé járuló harczosok kalapjai mellé. S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; turi süvegek, a miken mind az befelé és lefelé áll, a mit a kalapos uj korában kifelé és felfelé formált; báránybőr kucsmák, teleragadva bogáncscsal; gombaalakú hat fontos fövegek, a miket a golyóbis sem jár: mindezeket sorban kell kezébe venni ő nagyságának, hogy a dísztollat valahova odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, a ki nem akar előtte süvegelni s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját ő nagysága elé; ő nagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzá markolva. Mellette áll Darkaváry úr maga s míg ő nagysága a feltollazott részéről egy-egy kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi «éljent».
Hanem ugyanez a mulatság, ezer kétszázszor ismételve, mégis csak unalmassá válik.
Ő nagysága nagyon fintorgatja már az arczát, pedig még csak a közepe felé járnak s valami idegen nyelven, a mit a kortesek nem értenek, észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szinte idegen nyelven csillapító hangon felel.
Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marczi s hogy jó kedvre hangolja ő nagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egy párszor a sárban meghengergették, hogy több izben szénás szekeren háltak benne, hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta s azonkívül valaki tréfából tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyugyertyához gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép ő nagysága elé, a makrapipa akkor is a szájában, a mi nem akadályozza őt abban, hogy concentrált fokhagyma- és pálinka-aromával ne jelentse jó messziről, hogy «ő» jön.
«Züzann!»
Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki, melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj kedveért tettetni kell, elfojtani unalmat, boszuságot és mutatni jó kedvet, nyájas arczot.
Susanne e helyett azt tette, hogy pitytyedt ajkkal egész hallhatólag azt dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:
– Ejh, hát már soha se lesz ennek a sok tollnak vége?
Spongyia Marczi megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe nyomva, azt találá mondani ő nagyságának:
– Hehe! Zsuzsi hugom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az Itzig zsidónál szolgáltál?
Más hölgy, a kinek jaquemar keztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, a ki ezért a szóért a jaquemar keztyüs kezével olyan pofont teremtett a vén kortes képes felére, a mitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a kőoszlopnak s megszünik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.
Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat, hanem kap egy botot s kiveri a megbántót a házából.
… Darkaváry Lőrincz ur azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.
Susanne gyermekei szobájába menekült.
Volt két szép fia; az egyik négy éves, a másik kettő. Gyönyörű gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.
A hölgy odaveté magát a gyermekek elé s azokat szenvedélyesen kebléhez ölelve, hangosan zokogott.
– Megőrültél? förmedt reá az «úr». Minden «munkánkat» elrontod egy pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, a ki már két hét óta részeg!
– Igen! ötven esztendő óta; vágott vissza zokogva a hölgy.
– Annál inkább. Jőjj vissza mindjárt.
– Én? Nem! soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot s a tóba ugrom velük.
– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Koczkáztatnád vele pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.
– Mit bánom én a pártot, a vármegyét és magát! Én megyek a tóba.
– De ugy-e, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? szólt közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy gondja volt a Difi kuglofjából a mazsolaszőllős részt saját zsebébe dugni.
E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt s összecsókolá annak kezecskéit, a szájába vette minden piczi ujját s zokogva, nevetve biztosítá:
– Nem téged! nem! A kis Difit sem. Ti drágaságaim!
És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás közül hirtelen felugrott térdéről s azt mondá Darkaváry úrnak:
– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén madár-ijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A nélkül elém ne jőjjön senki, mert kikaparom a szemét!
Darkaváry úr vállat vont s kiment.
Odakinn ez alatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös volt: «engem pofon ütni! ezt a nemesi pofát, a mit soha senki meg nem ütött!» (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, a mivel meg ne agyalták volna: egyszer épen sarkantyuval kalapálták össze.)
Ez meg azt kivánta, hogy az asszony kérjen tőle bocsánatot.
«Még a pipám is eltörte!»
Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a legbecsesebb ezüst kupakos tajtékpipáját; arra azután rávehető volt az úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyujtásnak az a diplomatiai szine is volt, mintha Susanne kezet nyujtott volna Spongyia Marczinak, ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.
Hanem e percztől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marczi. Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.
– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, a kit egyszer pofonütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.
A plébános úr pedig azt mondá Darkavárynak diákul:
«Iste colaphus est malum omen.» A miben igaza is volt. A pofon soha sem valami jó előjel.
AZ ALKOTMÁNYOS HARCZ.
A tisztujítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutczákat, lelkesülten éltetve jelölteiket. Mikor két ellenséges csoport összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden tettlegesség nélkül: csupán odavetett élczekkel boszantották egymást.
– A ti alispántok csak iskolamester!
– A tiétek meg csak ministrans!
Aztán rákiáltották tömegesen:
– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-be-ab A-b-ab, vas kalap! nem vagyunk mink sexták.
A másik félről megint:
– Nem kell nekünk a ministrans diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia: barát-táncz! Nem vagyunk mink pullusok!
Amaz a kálvinista, ez a pápista kis diákok gúnyneve volt.
A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábéczés fali táblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s azzal csufolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.
A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengetyüket szereztek, a minőkkel mise alatt szoktak a ministransok csengetni, s a hol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel üdvözölték.
A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén berendezett két külön tanyára elhelyezzék, a hol azután egész éjjel folyt a munka.
Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt kémei, ügynökei, toborzói, kik nyiltan, leghangosabban magasztalák az ő tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították. A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos indokokkal is dolgoztak. A hol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is ott is s nem egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanus szándékkal lépett be, szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas czím meg nem véd az ütlegektől.
Spongyia Marczin is betölt ezuttal a fátum. Csakugyan rossz omen volt rá nézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyakleves osztaléknak, a melyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy fehér tollas kortes-tanyán, a hová capacitálni elvetődött, hogy másnap reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki sem akart ráismerni.
Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata, hogy a szavazatait mind összegyüjtse a megyeház udvarán, mert addig, a míg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet mehet mindenki minden kapun ki és be; de a mint egyszer ez a szó ki lesz irva a fekete táblára: «Vox», akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak elő kell keresni minden házból, a hogy elszéledeztek, némelyiknél nehezen is megy a fölébresztés s nehánynak a járása világos tanuságot tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.
A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző ablakokból kiváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.
S az eleinte megható tekintet: a mint különböző feliratú, de mind piros, fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes kapun keresztül s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.
Később aztán, a mint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik; mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. E közben a zászlókat lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik s még jobban éljeneznek.
Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső szobáiból. – Még a nagylapáti nemesség hátra van; az pedig százhúsz bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargoncz a másik után vágtat Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a hires verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye tömlöczéből, a hol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott s most azt leszolgálja. Köpczös, vállas legény, szúró, kihivó tekintettel, mely elárulja benne a vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan huzódoznak el mellőle.
Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek, de épen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arcza kiborotválva, fején fehér bodrozott paróka; egy kisértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora szintén franczia, hadart, elmosott, sűrű «hein?» közbeszurásokkal. Bécsben és Párisban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer látja, a mikor tisztujításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje tett papirról a titkárja által készített beszédet s kimondja a megyegyülés határozatait, miket a főjegyző ir le számára – latinul.
Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve. Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentul Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.
– Nézze ön, szól a főispán úr ő excellentiája, kinek melle úgy meg van rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna heraldikai gyüjteményét bemutatni. Nézze ön, szól a hozzá közel ülő főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás folyamát kell kisérni.
S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye jogainak, az alkotmánynak.
– Nézze ön, szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres plajbászszal betüket rajzolva az előtte fekvő papirra; a míg diákul ment az izé, hein? addig így irtam a nevemet: «Comes Emericus de Szivárvány», az y szárát így körülkanyarítottam s abba belefoglaltam a manu propriát. Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban a izé, c’est a dire, a titulus «főispán» nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az «e» betünek a szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így foglalni bele az egész izét. Hein?
A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen valami törvényczikket felolvasni a karok és rendeknek, a mivel a hevessé vált vitát rendes kerékvágásba terelje.
Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg torkaszakadtából, szavazást követelve.
A főispán úr nem látta még jónak e közóhajtást tekintetbe venni.
Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És mindennek az volt a czélja hogy dél felé a fehér tollas párt majd széledezni fog, az éhségnek, szomjuságnak sokan nem győznek ellenállani, míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kutja is az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.
– De már most nézze ön, mondá a főjegyzőnek. Engemet ő felsége legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a czímnek is oda kell jönni az aláirásomba, az pedig ezen az izén kívül nem maradhat.
A főjegyző azt a tanácsot adta ő excellentiájának, hogy csináljon a neve után egy olyan kacskaringót, hogy ez a czím is beleférjen.
Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a deszka-állványt bontogatni dühében.
A főispán úr a névaláirását gyakorolta a veres plajbászszal s azután a kék plajbászszal szépen kiárnyékolta a caligraphiált vonásokat.
Végre megkondult a déli harangszó.
Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.
E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A gyülésterem kiürült, az udvaron megszünt a zajos haragos lárma, felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a fekete tábla előtt s arra felirta e szót «Vox». Rájárt még a keze a latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s helyébe irta magyarul: «szavazás»; a mi aztán odalenn ismét kétezer embernyi kaczajt idézett elő. De hisz a kik nevetnek, jó emberek.
Most azután a főispán úr a gyülésteremből kivonult a szabad ég alatt álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld asztal mellett.
Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet kellett kitüznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta s utána Herendyét.
Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestatiók hangzottak elő: «ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak, ez részrehajlás!»
A főispán úr azt mondá a főjegyzőnek:
– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a másikba az «és belső titkos tanácsos».
A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó jönne egymás alá, a kicsibe iratnék az «és», akkor az minden alkotmányos igénynek teljesen megfelelne.
A közönség végre is megunta a kiabálást hiába s beletörődött a kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.
Itt nyilt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuositássá elfajulni. Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában, fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak elbujva, a kik a végig haladó fehér tollast hirtelen megragadták, capacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A tapasztaltabb nemesek közül pedig nehányan odaálltak a szavazatszedő bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a hiveik szája más névre járjon el. Spongyia Marczi ott kapczáskodott, dubitátus nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandurokkal ki nem vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszan egy tömegben.
Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén, utána jön egymásután husz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most következik egy magas, délczeg, izmos férfi; mintegy harmincz éves lehet. Komoly, mélázó arcz, sűrű szemöldökkel, sárgás arczszinnel, keskeny összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. Magas homlokát kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.
(«Ez az a Kádár Laczi!» súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a bizottság elnökének.)
(Aha! Az a bizonyos legény, a kitől vőlegény korában elszöktette Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susannet?)
(«Vajjon ez is rá fog-e szavazni Darkaváryra?»)
(«Hogyne? propter bonum pacis: a béke javáért.»)
(«No meg tíz jó forintért…»)
A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:
«Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek, számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott; mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!»
És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és tovább ment. Az utána jövő kilenczvenkilencz mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel lett a nap sorsa eldöntve.
Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)
Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elől csókolták, hátul püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz nagylapáti, a ki Darkaváryra szavazott; mert azok most már a másik öt forinttól végképen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk kifejezéseül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a nagylapátiaknak.
– Azt szeretném látni! ordítá Rácz Miska, hogy kinek lesz disznószive közületek azt a zászlót kezébe venni?
– Hát majd nekem! szólt csendesen Kádár Laczi s öklébe szorítá a zászló nyelét.
Viszonzásul Rácz Miska egy csomó sarat vágott az arczához.
Kádár Laczi letörülte a sarat az arczáról hidegvérrel.
– Eldobod azt a zászlót mindjárt! ordíta rá a hires verekedő, s a mint az nem tette meg hirtelen, a mit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arczul, hogy orrát-száját elborította a vér.
Kádár Laczi letörülte arczáról a vért is s azt mondta, hogy:
– Jól van, öcsém, majd máskor beszéljünk erről.
Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával s a hogy a zászló nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.
Most aztán Kádár Laczi az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.
Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandurok, melyből könnyen véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a vészharangok. «Tűz van!» kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marcziék, mikor látták, hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyujtották a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő tarisznyával együtt leégett.
A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott eszébe, hogy Rácz Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laczi menekülhetett a városból.
Az egész zürzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség kimondatott s a főispán aláirta a szavazat eredményét constatáló jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy el ne téveszsze. Tökéletesen sikerült neki.
A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen ő excellentiája Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem külömbözött a másiktól.
HOGY LETT KÁDÁR LÁSZLÓBÓL VILLÁM BANDI?
Kádár László, a mint megtámadóját élettelenül összeesni látta, eldobta kezéből az ütőeszközt s a néptömegen keresztül törve, menekült. Kiabáltak-e utána, hogy «üssétek!» Ütötték-e agyba-főbe, a hol érték? Kergették-e még sokáig? azt ő mind nem hallotta, nem érezte. Futott. Csak az összerogyó ellenfél ijedelmes képe állt előtte, kimeredő szemével, a halálgörcstől nevetésre ferdült iszonyu arczczal – az elől futott.
A vésztűz messze világított utána; a tűzfényben saját árnyékát látta maga előtt futni, azt kergette, azt nem birta elhagyni, a harangok vészkongása hangzott fülébe, azok is azt mondták: «üsd! fogd!»
Kijutott a mezőre: nem kereste az országutat. A merre szabad tér volt, arra szaladt; kerülte a tanyákat, azok is olyan vörösre voltak mind festve a tűzfénytől; a tanyák kutyái egymásnak felelgettek üvöltve, azok is egy gyilkos közeledtét érzik.
Nem messze volt az erdő. Ott elhagyta a tűzvilág, ott elmaradt az árnyék, ott elveszett a fák zúgásában a távol harangkongás. És a mint az erdő sötétjében egy pillanatra megállt pihenni a menekülő – ott, az eddig üldöző rémek helyett elővette az, a kit nem hagyhat el magától: a lélekmardosás.
«Megöltél egy embert! Két embert öltél meg vele. Abból halottat csináltál, magadból gyilkost. Rosszabb vagy a halottnál. – Hová futsz? – Mit kezdesz most? – Kiestél a világból. – Belejutottál az erdőbe. – Nagy az erdő! – Soha sem jutsz ki belőle többet!»
A ki egyszer az erdőt felkereste, az az erdőt el nem hagyhatja többé.
Az erdő mélyében patakot talált; a patak partján ösvény volt: ez elvezette egy malomig. Ismerős hely volt az ránézve. Sokszor hordott oda őrletni gabonát, a molnár, a jó Czibák János, kedves embere volt. Aztán meg Czibák János nem is nemes ember, őtet nem ragadta magával a fehér toll és vörös toll közötti harcz dühe: az ő malma semleges tér. Oda betért.
A jó Czibák János vajmi nagyon megörült Kádár Laczinak, mikor meglátta, ámbár nem hagyhatta szó nélkül, hogy milyen zavart tekintete van az öcsémnek, s hogy hát a kalapját hol hagyta el?
Kádár Laczi aztán elmondott mindent igazán, a hogy megtörtént, jámbor házi gazdájának: hogy a Rácz Miskát aligha agyon nem ütötte.
– Jól tetted, úgy kellett neki! mondá rá Czibák gazda; hát ő hány embert megpiszkolt? Agyonütésért volt három esztendőre elitélve a vármegyétől, egyet elengedtek neki belőle. Neked sem lesz nagyobb bajod. Annyi sem lesz: két esztendőt sem kapsz; csak a Zabfy prókátorra bizd a dolgodat, az úgy kimos, mint a ma született gyermeket. Aztán tisztújítás közben történt a dolog. Ezt is beszámítják. Rácz Miska kezdte a verekedést; te csak védelmezted magadat. Ittatok is egész nap: részeg fővel tetted.
– Dehogy tettem, bátyám, inkább még ma egy harapás kenyeret sem ettem, de még vizet sem ihattam reggeltől fogva.
– Hát mért nem ezen kezded? No majd mindjárt megmondom a konyhában az asszonyoknak, hogy csináljanak a számodra jó vacsorát; addig is pedig itt egy kis kolláczio: mulasd vele magadat.
Azzal Czibák gazda kivett a fali szekrényből egy fél kenyeret, szalonnát, egy palaczk bort, a nagy paprikás döbözt is mellé tette az asztalra s biztatta Laczit, hogy csak üljön le és falatozzék addig, míg a vacsorát elkészítik az asszonyok.
Laczi éhes volt, mohón evett, ivott; mire a molnár visszajött, már elverte az éhét, s csak játszott a kezébe adott késsel.
Czibák gazda helyet foglalt mellette a lóczán.
– No hát édes öcsém, csak te el ne búsuld magadat valahogy. A Rácz Miska kutyacsont volt. Ne terheld vele a lelkedet: a vármegye sem esz meg, ne félj. Hanem egy jó tanácsot mégis végy be tőlem. Egy kis időre jó lesz, ha elteszed magadat az útból. A vörös tollasok, nem a Rácz Miskáért, hanem azért, hogy a nagylapátiakat a fehér tollas pártra átvitted, majd hozzálátnak ám a kergetésedhez. Aztán gondold meg, hogy statárium van s ha megcsipnek, három nap alatt fel is akasztanak. Hát csak járj, kelj addig, a mig rendes világ nem lesz. A mely helyen beesteledik rád, azon a helyen meg ne virradj. Eltedd magad, a míg azt nem látod, hogy a falu végén levették a hirdetést a statárium-fáról. Nagyon sajnálnám az ifju életedet.
Kádár Laczi megköszönte a jó tanácsot s azt mondta, hogy még az éjjel el fog menni a malomból s tovább az erdőnek.
– Nem oda, öcsém! kiálta erre egy rikácsoló hang, s a berúgott ajtón keresztül egy fegyveres alak toppant be a szobába.
Az uradalmi vadász volt az, kit a molnár azalatt, míg szinből vacsorát megrendelni künn járt, értesített hirtelen a nála levő szökevényről.
A vadász Kádár Laczi fejének szegezte a dupla puskáját, mind a két sárkány fel volt huzva, és ugyanakkor Czibák gazda meg két kézzel kapta meg Laczi jobb kezét, a melyikben a kés volt.
– Jó helyre jöttél, «fehér tollas» kutya! Megfizetsz most a bőröddel.
Czibák gazda nem volt nemes ember, de molnár volt, az uraság molnárja s a kortes-düh őt is elragadta; a vadász pedig csak cseléd volt, de az is bolondult a vörös tollért, pedig semmi köze sem volt hozzá.
– Meg ne moczczanj! rivalt rá a vadász, fegyverét folyvást fejének szegezve.
Laczi nem is mozdult, meg volt merevedve.
– A kést letedd a kezedből.
Laczi nyugodtan engedte Czibák gazda által kezéből az evőkést kicsavartatni.
– Kötözze hátra a kezét, Czibák gazda! Aztán jösz velünk a vármegye házához. Ott kapsz kvártélyt éjszakára.
Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy hirtelen.
Laczi szétnézett és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.
De egyszer csak meglátott valami fegyvert.
Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás döböz.
Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, melylyel azt felkapta s tartalmát a vadász szeme közé szórta.
Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből, mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli ordításnak, tánczolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.
Laczi pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a szabadba.
Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium a feje fölött, egy puska a kezében, – s előtte a Bakony-erdő.
Attól fogva Kádár Lacziról soha sem hallott senki többet.
Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, a ki réme lett három vármegye földesurának, s a kit három vármegye pandurja sem birt kifogni az erdőből.
NEMES BOSZU.
Nincs szomorúbb gyászoló fél, mint egy bukott pártvezér.
A mely perczben kivehető lesz az ellene forduló szavazattöbbség: mindazok, a kik egy órával előbb még jó hirekkel törték magukat szobájába, a kik arczát látni óhajtották, a kik hosszu életeért áldomást ittak, a kik nyakába borulva csókolták, a kik vállaikon utczahosszat hordozták, egyszerre eltünnek mellőle: azon veszi magát észre, hogy egyedül maradt, s aztán egy véghetetlen óráig hasztalan vár új hirnökre, míg egyszer a félrevert harangok tudatják vele, hogy tűz van; az utczán szaladók kiabálják: a fehér tollasok tanyája ég! ebből sejtheti a fordulatot, a miről végre meggyőzi egy végigtántorgó vörös tollas kortes, a ki utczahosszant káromkodva döngeti a kapukat; de már nem kiált «éljent»-t a jelöltje előtt, hanem elmondja, hogy mi véleménye van a szentekről, kacskaringós kifejezésekben, s hozzáteszi, hogy «árulás volt».
Természetesen minden ütközetet árulással szoktak elveszteni.
Erre aztán nem vár több hirmondást a nagyság, hanem letépi jelvényét a kalapja mellől; befogva készen álló kocsijába veti magát s azt mondja: «haza Darkavárra!»
Az útja saját kortestanyája mellett visz el. Ott most nagy baj van: de nem «éljen» kiabálás. A kortes uraknak valami nagy bajuk van a zsidó Jehovájával, mert azt emlegetik nagyon. Pedig annak a Jehova nem oka, hogy Sámson a bukás hirére olyan rossz vinkót adott fel a vert tábornak, a mely már csakugyan nem nemes torokba való. Be is verték kétszáz akónak a fenekét s a lőrét kieresztették az utczára; a bukott jelöltet a saját kiöntött borából támadó patak szépen elkiséri az út mentében a legközelebbi hidig, a hol beleszakad az árokba.
S aztán egyes-egyedül érkezik haza.
Nem kiséri már banderium. Nem lobognak már a zászlói sehol. Nem fogadják orátiókkal. Éjfél után érkezik haza. Ott is csak boszuságra. Egész cselédnépe mámoros. Az asszonyság, (kit nem szokott magával hordani) bezárkózott már szobájába. Senki sem várja.
Lefekszik; de aludni nem tud. A zsibongó tömeg ott tánczol behunyt szeme előtt, ott ujjong a füleiben s a keserű boszú lázzá mérgesül minden csep vérében. Megveretni ily csúfosan, annyi erőfeszítés, hizelgés, csókolódás, pénzpazarlás, gyülölethintés után! Meghalni élő testtel!
S a szegény halottnak még nem elég meghalni; hanem végig kell hallgatni a halotti prédikáczióját is és meg kell fizetni a temetési költségeit.
Azt pedig csak akkor tudja meg a szegény halott ember, mikor már eltemették, hogy milyen sokba kerül az ilyen tisztességtétel.
Egyik kocsmáros a másik után jön a dupla kontóval. Egy hadjáratot ki lehetett volna vele tartani, a mennyibe ez a tisztújítás került! Még a kést, villát is mind megették s a bort hordóstól együtt itták meg. A halott úr nem léphet ki sehová a szobájából, hogy egy gyanus alak el ne fogja egy új árjegyzékkel. S ez mind becsületbeli adósság. Nem lehet megtagadni, nem lehet pörre ereszteni. Leköpnék azt az embert, a ki egy ilyen követelés ellen kifogást tenne; a főúrnak egyik kezében a tárczáját kell tartani, másikkal a nyugtákat elszedni.
Igaz, hogy pártja is volt; felét a költségnek az irta alá. Soha se lát ő azok közül a küszöbén belépni egyet is többet s ha véletlenül összetalálkozik velük valahol s előhozza, hogy az illetményeiket megfizethetnék, a szeme közé nevetnek; ha pedig a püspököt, kanonokot látogatja meg, az igért subsidium megnyerése végett, azok elkezdenek neki a mennyei kárpótlásokról beszélni; végül megáldják; – de pénzt nem adnak.
Hetedhét országból nyakára csődül a világ rongyos embere: az mind sopánkodik, hogy az ő kortese volt; kit úgy megvertek, hogy megfeküdt bele; kinek a ruháját tépték össze, kinek meg az ablakát verték be; az mind ő tőle várja sebeinek orvoslását.
Két hétig nem olvashat hirlapot, mert az mind tele van az ő bukásának részleteivel; a pasquill miatt kap három kihivást párbajra: nem verekedik, nincs kedve hozzá; megirja a satisfactiót levélben. Mások meg nem párbajra hivják, hanem becsületsértési pert akasztanak a nyakába. Kastélyának a kapuján egy reggel hat idéző levelet lobogtat a szél, a mit a juratus tabulæ regiæ notarius, be nem bocsáttatván, odaszegezett.
Végül még egy bűnvádi pört is kap ajándékba. Megidézik a fehér tollasok tanyájának felgyujtatásáért. A tetten kapott gyujtogatók mind azt vallják, hogy Darkaváry úr biztatta őket élő szóval, hogy pörköljék fel a «sextá»-kat. Készek meg is esküdni rá. Ebből csunya per fog kerekedni.
Mikor a szegény meghalt emberre így omlik mindenünnen az elsiroló hant az egész külvilágról, olyan jól esik aztán, ha van a saját kis világában egy varázskör, melyben megpihenhet s örömét, vigaszát találja: a biztató, együtt szenvedő asszony s az ártatlan csevegő gyermekek.
Darkaváry nem volt az az ember, a ki vigasztalást szokott keresni; ő a boszuállást kereste.
Hozzá is kezdett.
Igaz, hogy nem is nagy öröm az embernek, mikor tele epével, méreggel, megérkezik haza, aztán még a folyosón hallja, hogy a kedves nő milyen jó kedvvel dalol ott fenn szobájában, közben kaczag is vidáman s aztán a mint belép hozzá, már akkor se nem dalol, se nem nevet, hanem elkezd panaszkodni, hogy milyen fejfájása van, hogy egész éjjel nem tudott aludni, hogy a cselédek agyon boszantják, hogy a ruháját úgy elrontotta a divatárusnő, hogy lehetetlen fölvenni; hogy a kis fiuknak nem jó ez a levegő, golyvát kapnak tőle, hogy a parasztokkal mennyi baj van, ha az úr nincs itthon.
– Hát tudja mit, édesem? mondá Lőrincz úr a szép Susannenak, jobb lesz magának, ha olyan beteges, elmenni a gyerekekkel együtt Vihnyére. Pakoljon össze s holnap indujon útra.
A delnőnek nem volt ez ellen kifogása s volt azután nem egy, de három napi pakolás az útra; s mikor Darkaváry úr Susannet és gyermekeit hintójába felpakolta, utánuk még egy társzekeret küldött, tele podgyászszal és kalap-katulyákkal.
A mint Susanne elment Darkavárról: Lőrincz úr is befogatott, inasának (ki leveté már a vármegye-hajdu egyenruháját) azt mondá, hogy díszruháit rakja a bőröndbe s aztán mennek át Szelevényre – – Herendy alispánhoz.
A megsértett ellenpártiak mindegyike megtámadta Darkaváryt a pasquill miatt vagy perrel, vagy kihivással: egyedül Herendy nem. Az ellenfelek nem resteltek kimenni Lipcsébe, utána járni a nyomtatvány megrendelőjének. Jól van. Az nem Darkaváry volt. De a ki végre mégis csak maga fizette ki a nyomtatás árát, az bizony csak Darkaváry volt. És így ő maradt a csávában.
Mikor a szelevényi úri lakba Darkaváry úr behajtott, készen volt rá, hogy nagyon meg fogják bámulni, sőt a lovainak az orrát is meg fogják vizsgálni, hogy nem hoztak-e magukkal valami «ló-grippé»-t? Ellenkezőleg történt. Volt ellenfele, az alispán, egész az udvarra kijött eléje s szivélyesen megszorítá vendége kezét; aztán karonfogva vezeté be saját szobájába.
Herendy szép öreg ember volt, fehér haja, nyilt tekintete, nagy kék szemei; őszinte, első tekintetre keresztül látható lélek.
– Békét kötni jöttem: ez volt első szava Darkavárynak.
– Részemről készen áll a béke mindig.
– Igaz. Te nem jöttél rám boszut állani a megbántásokért.
– Mert nem voltam megbántva. Régi ember vagyok. Tudom jól az alkotmányos praxist; választás, tisztujítás idején minden szabad, mint a rómaiaknál a Saturnaliák alatt; s ha vége a választásnak, vége az ellenségeskedésnek. A gúnyvers pedig nem bántott engem: azt mondta, hogy szegény voltam, becsületes voltam, eszem után lettem az, a mi vagyok. Nem bántalom ez.
– De bántotta az asszonyokat is! szólt a méltatlankodás gerjedelmével Lőrincz.
E szóra némi pir futotta el Herendy arczát; de azért nyugodtan mondá:
– A ki asszonyokat bántott, csak magát bántotta meg.
– Én e bántalmat helyrehozni jöttem ide. S ennek egyetlen egy módja van. Én nőül kérem Ilont.
Herendy meg volt lepve e szótól; nehéz is lett volna arra rögtön választ adni.
– Ne felelj rá most semmit, bajtárs; mondá Lőrincz. A válasz meggondolandó. Most egyelőre csak maradjunk a kérés stádiumában. Te bevezetsz engem családodhoz; én ismétlem a megkérést, röviden, emberül. Ti azt felelitek rá, hogy kértek határidőt a válaszra; én abban megnyugszom. Ha a válasz «igen» lesz: tudod már, gyermek nem vagyok többé, ábrándozás nem tulajdonom; de asszonyhoz jó tudok lenni. Boldognak fogom magamat érezni. Ha pedig tagadó lesz a válasz, abban is megnyugszom; a megbántás, mely miattam és ellenemre érte családodat, az által, hogy lányod kezét megkértem, a világ előtt ki lesz engesztelve, s leszünk jó barátok akkor. Ohajtom az elsőt.
Herendy a szemrehányás halk hangján mondá Darkavárynak:
– És Susanne? És gyermekeid?
Susannet már elküldtem a háztól s rá nézve mától fogva idegen vagyok. A gyermekekről gondoskodom, mint lovagias ember és sorsuk biztosítva lesz.
– Nagyon szeretted őket. Ne áldozz föl három lényt, a kit szeretsz, egy nem érzett bántalom elégtételéül.
– Ez már megtörtént. Ők el vannak távolítva körömből. Gondold meg jól a dolgot. Még más is van ebben, mint elégtételadás egy megsértett családnak. Ez összeköttetés, ha létrejöhet, megszünteti megyénkben az átkos pártvillongást, helyreállítja a régi békét.
«A megye békéje». Ez volt az a lép, a melylyel Herendyt meg lehetett fogni. A szelid, tisztalelkü ember mindig szive ellenére hagyta magát egy olyan küzdelem élére állíttatni, mely honfit honfi ellen ingerel, s melynek eszközeitől egész jelleme visszaborzadt. Az valami utópiai álom volt rá nézve: egy vármegye, melyben a pártvillongás helyett közegyetértés intézi a közügyeket. Meg volt hódítva a gondolattól.
Bevezette Darkaváryt családjához.
Neje beteges volt: rég visszavonult a világtól, csak falujában volt látható, hol a szegények jóltevőjüket ismerték benne.
Ilon, az egyetlen leány, azon hölgyek közé tartozott még, a kiket úgy neveltek, hogy soha se legyen saját akaratuk. Férjhez menetelükig azt teszik, a mit szülőik akarnak, azután azt, a mit férjük akar. Ha a bölcs szavaiként az a legerősebb ember, a ki önmagát le tudja győzni, úgy ezek a legerősebb jellemek; valóban azok: kik védeni tudják azt, a ki őket bántja, az egész világ ellen, és önmaguk ellen is, ha az az ő urok: apa, vagy férj.
Arczának vonása lelkületének tükre; halványan mosolygó, szendeségében szilárd; rokonszenves arcz. Nem ragyogó szépség, de csupa kellem. És okos, mívelt: mintája azoknak a leányoknak, a kik anyjuktól tanultak mindent, nem a gouvernantetól.
Lőrincz másnap reggelig ott maradt Herendy házánál. A hölgyek előtt nem is ejtett el czélzatokat idejövetele oka iránt: elég volt azokat az apának elmondani, attól megtudták azok azt, s úgy bántak vele, mint kitüntetésre érdemes kérővel.
Két hét mulva tudtára adandják a választ.
Mikor eltávozott, mindenki kezet nyujtott neki, s meg volt engedve, hogy Ilon kezét ajkával érintse, miként anyjáét.
Nagy gondot hagyott hátra maga után a Herendy házánál.
Az apa felkérte családi tanácsra neje fivérét, Szombathy főjegyzőt.
Ez természetesen azt tanácslá, hogy kapva kell kapni az alkalmon, nem hogy egy gazdag vőt, de hogy a pártok kibékülését meg lehessen nyerni. «Soha ilyen olcsón nem vehetjük azt meg: egy leány keze árán».
Csak az anyának volt egy ellenvetése:
– Tudjátok jól, hogy Ilon szive már nem szabad. Tarna Eleket nem tudja feledni. És méltán szerette őt meg. Ez az ifju odahagyta a Darkaváry pártot, egyedül azért, mert nem tűrhette, hogy nőket sértenek meg. Akkor idejött hozzánk. Egész önfeláldozással fáradt a te győzelmed kivivásában s nagy része van abban. Az ő szivreható szónoklatai birták rá a nemességet sok helyütt, hogy elutasítva a lélekvásárlókat, szabad belátása szerint szavazzon. S tette azt önérdek nélkül, mert a mint a Darkaváry pártnál kitörültette magát a jelöltek sorából, emitt nem engedé magát azok közé fölvétetni. Tarna Elek annyira szított hozzánk, hogy Darkaváryt párbajra is kihivta miattunk. És én tudom, hogy Ilon nagyon szereti őt. És az ifju megérdemli Ilont, s boldoggá fogja tenni.
Ez a felfedezés ingadozóvá tette az atya elhatározását.
Hanem hiszen azért volt ott a főjegyző sógor, hogy a hol ily bonyolult kérdések akadnak, azokat bölcsen megoldani segítsen. Ő, a ki a főispánt kisegíté a névaláirási nehézségek labyrinthjából, itt is fel tudta találni a legczélszerűbb expedienst.
– Hallgassatok rám: egy okos szót mondok. Tarna Elek, igaz, hogy derék fiatal ember, jó készültségű, jeles szónok. De hát a fiatal embernek egyéb dolga is lehet a világon, mint idejekorán megházasodni. Most következik nem sokára a követválasztás az országgyülésre. Ha a pártok kiegyeznek, az által, hogy Darkaváry nőül veszi Ilont: akkor a megye két követéül kikiáltjuk egyhangulag Darkaváry Lőrinczet és Tarna Eleket. Ezzel szent lesz a béke a megyében. Darkaváry kudarcza a tisztujításban fényesen ki lesz engesztelve a követválasztás által: ez az ő ambitiójának nagy elégtétel, a fiatal ember pedig a szerelmi históriáért kárpótolva lesz az előtte megnyitott publicistai pálya gyönyörüségei által. Oh higyjétek el nekem, hogy egy ilyen fiatal embernek nagyobb gyönyörüség az, ha ott a diaetán elmondhat egy fényes orátiót, a miért megéljenezik, vagy plane lemennydörgik, mint ha otthon bölcsőt ringathat s a feleség azt kérdi tőle reggel: mit főzzünk? Ha Tarna Elek Pozsonyban a tekintetes karok és rendek előtt egy mennydörgős dikcziót tarthat a papok ellen, a vegyes házasság kérdésében: azért ő a szent házasság minden gyönyörüségeit elfelejti.
S ez indítvány ép oly helyes megoldása volt a kényes kérdésnek, mint a főispán harmadfél kacskaringós manupropriája; s öt hét mulva Darkaváry oltárhoz vezette Ilont, és a tekintetes karok és rendek kikiálták országgyülési követeknek Darkaváryt és Tarnát; és Tarna Elek a fáklyás-zenénél, melyet a lelkesült közönség megválasztott követei tiszteletére adott, oly hatalmas és oly hosszú programmszónoklatot tartott, hogy a fáklyavivőknek a körmükig égett le a csutak. Igérte, hogy alkotmányos jogainkat követtársával karöltve fogja védelmezni az országgyülésen.
Követtársa pedig, karöltve az ő egykori imádottjával, mint férj és feleség tapsolt ennek a szép beszédnek.
És így a megyei követséggel szépen recompensálva lett az elvesztett szerelem, s a feláldozott szerelem árán meg lett nyerve a politikai pártfusio. Mégis csak ér hát valamit – mind a kettő.
… Ez hát mégis csak nemes boszu volt?
Nem! Aljas, utálatos, ördögi boszu ez. A férfi, ki magáévá tette legyőző ellensége leányát, jól tudta azt, hogy most kezébe kapta az eszközt, ellenségét a sírig kínozhatni.
És erre számított.
EGY EBÉD – OTTHON.
Csodálatos hatalom az a politika!
Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak, vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik, akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.
Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s visszadöngette háromszorosan a csapásokat.
E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és sebészi műtét soha el nem választja többé.
Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr; életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.
Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei? Nem kell-e nekik új utasítás?
Darkaváry egy összehajtott papirszeletkére ezt irta Tarna Eleknek:
«Ülés után jőjj el hozzám ebédre.»
Eleknek nagyot dobbant a szive!
Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya; fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett, ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, a mire őt is meghivja, mint követtársát, megyéje elnökével együtt.
Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való, a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.
Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a levesnél vannak.
Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a szakácsné által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.
Mondták neki, hogy tessék.
Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő látott.
Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.
Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt; szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan lélekjelenléte.
Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe téve át és sietett Eleket elfogadni.
– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám, hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések éjfélig szoktak tartani.
Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte, mintha azt a széket fűtenék.
Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan.
A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már. Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.
Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már tizennégy foga van!»
És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják. Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy szép pát. «Pá, pá!»
Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni. Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját, hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg Elek kezét s e szókat sugá fülébe:
«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta ebédre.»
Azzal egy közös agyiő után visszatért szobájába.
Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom, hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket.
Elek aztán ment le a lépcsőn.
Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.
Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?
Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt ki, vidáman kiáltva:
– Épen jókor jöttem érted. No ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.
– Hová? kérdé Elek bámulva.
– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!
Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette a dolgot.
– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már meg is ebédeltek!
– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési szállásomon?
– Hát hol másutt?
– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a «feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».
Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy ez két különböző fogalom.
Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be, hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek; országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit még nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté a neveiket rögtön.
Díszes társaság volt: csupa férfiak.
«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett rajta a vendégek közé – a háziasszony.
Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.
Már most tudta Elek, hogy hol van.
Ez a herczegasszony nem volt más, mint Susanne.
Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni, akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt, osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen belőle.
Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői. Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg. Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek ott hagyta őket. Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.
Igen nagy pénzben kártyáztak.
Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta maga alul a földet.
Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi egy lapra. Az is elröpül.
A mióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.
És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori bál-ruháját szabta fel kelmének.
Egyszer aztán felkél a fáró-asztal mellől Darkaváry s odalép Elekhez:
– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd regresszirozzam magamat egy kicsit.
– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.
Elek nem sokára ott hagyta azt a házat.
Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öreg úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen megcsókolá az arczát.
– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg. Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.
Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.
S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének, hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.
Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az ő czélját.
Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.
A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor mind.