PARASZT BOSZU.
Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki idézésre.
Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót érő vagyonnal bir, s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát. Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.
De nem úgy van ám az.
Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett, a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni, eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.
Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű vállalatba.
Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.
Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe, s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett, mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.
És Ilon türelmes volt, mint egy martyr.
Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén, szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne alig titkolt nevetését.
És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.
Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal jusson ez Herendynek tudomására.
Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön. Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba. Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony» számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta nejétől; de a veszteségért férji bőkezüséggel akarja kárpótolni: ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse vele bánatát.
Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre az életre!
A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.
Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.
A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én borom.»
Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott; arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a tálczáján a bankjegy és arany.
Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»
«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver töltve!»
Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry és vadászai számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl elterülő nagy erdőségbe szarvasra.
Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az asszonyi zsivajból.
A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat, legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből, bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.
A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni az uraságnak.
Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.
– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)
Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, hamis szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»
«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.
A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:
«Nem Bachus van itt, urak, hanem Villám Bandi!»
Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket. Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd, vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.
Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról, azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva hozzákötözték egy karszékhez.
Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak, taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak, daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.
Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így szólt Susannehoz:
– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak. Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha se kérdezd, hová viszlek? Nekem is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre, hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja. Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a kit megölök. Jösz-e velem?
Susanne reszketett, hogy a fogai vaczogtak bele és nem mert sirni.
– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.
Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.
Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét, felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a hogy Villám Bandi parancsolá.
– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.
– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak «szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a mit én mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk; de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.
– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz száradni.
– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte Zsuzsi szivem.
– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát! Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két gyermekedet. Te az enyim vagy!
Erre a szóra visszafordult Susanne s megdöbbenve állt meg.
A rablóból e szónál kitört a düh.
– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte. Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!
Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.
Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.
AZ ASSZONY.
A mint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandur ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik pandurral.
A mint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltünt Herendynek az a megdöbbentő népehagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedő-edények, puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposó-kádak, a szemelő malom; a mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a vasrud, melylyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, a ki az otthagyott tárgyakhoz tartoznék.
Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz, nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték a kolna pinczeajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért ordítani.
Itt bajnak kell lenni, mondá Herendy patvaristájának; siessen ön a pandurral a kolnához s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.
Azzal mind a három férfi a kezeügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egy maga az alispán a villa felé.
A mint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, a mit maga előtt látott.
A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros lábakkal meggázolt női selyemruhák s egy karszékben a ház ura maga, megkötözve s szája betömve.
Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e perczben épen nem volt szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés, krákogás, ökrendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két tenyerével és fejével.
Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek, rekedten rikácsolva:
– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok? hol az átkozott sok pandur? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre. Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen tisztviselőkre!
S hogy annál nagyobbat köphessen, tele vette a száját vízzel.
Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult s aztán igen természetesen azt kérdezé Darkavárytól:
– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?
Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögető vizet s aztán kiköpte azt, utána kiáltva:
– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt rabolták el.
Herendy arczát a halálos ijedelem sápasztá el e szóra.
– Leányomat! Ilonámat!
Azzal egyszerre puskáját ragadva, lekiálta kocsisának:
– Fordulj meg! Megyek utánok! Leányom! Ilonám!
Abban a perczben eléje jött Ilon a lugasfedte úton.
A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyilt. Ezen erkélyen volt egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta az embereket, hogy arczaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az erkélyen játszott kis gyermekeivel.
A míg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.
Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről, azt gondolá: vígan vannak ott s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan mulatnak.
Akkor már azok nagyon rosszul mulattak.
Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta, hogy atyja jön ott s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa. Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, utitársának vidáman magyaráz valamit, a pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kisérte aztán atyját egész a villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik egy karszékben.
A rémület hősnővé tette az asszonyt.
Kis gyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.
Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az «kelletlen», ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta, hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tán csak játék ez, a mit ő nem ért?
– Leányom! kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s oda ölelte őt magához. Hát megszabadultál? Elbocsátották a rablók?
Ilon széttekintett. Egy villámpercz elég volt neki megmondani, hogy mi történt?
… A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,… férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mind ez tudatá vele, hogy itt Susannet rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy ő volt az elrabolt nő.
Egyszerre készen volt a «szent hazugsággal.»
– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak. Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sirj.
Herendy sirt, gyermekét ölelve.
– Ne hazudjék ön! kiálta közbe kiméletlenül a férj. Nem ön volt az, a kit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött a távcsővel s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!
Ilon szivére szorítá mindkét kezét, majd megszakadt az fájdalmában.
– De hát kit raboltak el akkor innen? kérdé ámultan Herendy.
– Kit? Hát Susannet…!
Herendy az első perczben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.
– Az Istenért! atyám! ő férjem!
– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh én bolond! hogy ezt csak most tudom meg! Ez hát Susannenak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam! Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, a kit elraboltak. Héj pandurok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni megyünk. Szolgabiró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr, követhet bennünket s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti kötelességét Bakonyberek-megye tisztikara. Te pedig Ilon: vedd karodra gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.
Ilon megcsókolá atyja kezét és szólt alázatos szilárdsággal:
– Édes atyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.
Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a menyasszony-koszorút.
– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én kötelességem küld. Ön uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek kötelességei…
Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a pandurok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott negyedmagával a rablók után.
S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pinczéből kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve. Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt legelől járt.
Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.
Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.
Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a kastély valamelyik szobájában.
Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sirás; azt felnyitá és belépett rajta.
Susanne két kis fia volt ott, egy ágyban elbujva. A rablók zárták őket oda, kegyetlenül megijesztve.
A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: «ki ez az idegen asszony itt?» nyafogva, remegve sirá: «hol a mama?»
Ilon oda lépett a két gyermekhez s nyájas, szelid tekintettel nézett arczaikba. És azután jó szivtől édes hangon mondá nekik:
– A mama elment. Majd visszajön. Ne sirjatok. Addig majd én leszek a ti anyátok.
S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a könyeket arczaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.
Kivüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két gyermekből, a kik a villában egyedül vannak bezárva?
Aztán kézen fogta őket, hogy a kastélyba vigye magával.
A vitéz üldözők még Ilon lovát is elvitték zsiványt kergetni.
Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiuval; a kisebbik elfáradt, nem birta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.
A FÉRFI.
Herendy, folyvást nyomon haladva, két órai vágtatás után annyira közel érte a rablókat, hogy a mint az út egy dombra felkanyarodott, kocsijáról megláthatá őket, a hogy három szekérrel a völgy másik lejtőjén felkapaszkodtak.
Ekkor a rablók is észrevették, hogy üldözve vannak.
Erre rögtön megváltoztatták menekülési tervüket, s elhagyva az országútat, mely a szomszéd megyébe átvisz, átcsaptak egy dülőútra, mely az erdőkön, szőlőhegyeken keresztül levezet a Balatonhoz.
E közben bealkonyodott. Az alkony gyakran el szokta hozni e tájon azt a rögtön támadó északi szelet, mely a balatonvidéki halászok réme. Most is feltámadt az egyszerre s mire a rablók a tópartra leértek, már a vihar ordított teljes dühében.
A Balaton egyszerre haragos zöld szint váltott, a széltől korbácsolt hab porzott, mint az országút, a habtorlaszok fehér gerinczeikkel harsogva tódultak egymás hátára; a sirályok vijjongva csapongtak a víz fölött, parti fecske, csókasereg sietett rajozva oduiba.
A tűzégen vérveres fellegeket kergetett a szél.
Az ilyen vihar reggelig szokott tartani. Zsiványok meneküléséhez való idő.
Tizenketten voltak vezérükkel együtt, tizenharmadik az elrabolt asszony.
Mikor a balatoni révhez értek, a nagy átjáró komp úgy tánczolt a hab tetején lánczára kötve, mint egy foglyul esett tengeri szörny.
A révészek közül egy sem mutatta magát.
A rablók nem tanakodtak sokáig, leugráltak szekereikről, kifogták a lovaikat; a három szekeret belódították a kompba, utánuk vezették a lovakat, s aztán leverték a kompról a lakatot, kezükbe vették az evezőket s neki ereszték a kompot a fellázadt Balatonnak.
Csak a kik az életüket megunták, a kik Istennel akarnak játszani, bizzák magukat ilyen időben a haragos tóra, mely ott azon az átkelési helyen két mértföldnyi széles.
Hat legény húzta az evezőt; Villám Bandi maga tartotta a kormányt.
És még dalolni kezdtek; mikor el-elpihent a szél, kihivó kardaluk hangzott a tó vize fölött a hullámharsogás orchestruma mellett.
Mire Herendy kifáradt fogatával a révhez megérkezett, már egészen besötétült az ég. Ilyenkor a sötét éghez valami megigéző ellentétet képez a nagy tó világító tükre, felkorbácsolt hullámainak tajtékfehérével.
Az alispán hivására két révész jött elő a révházból, a többi bement a faluba éjszakára. Az ilyen viharban pihenés van rájuk nézve.
A vén révész mutatta az alispánnak a fekete pontot a fehér tavon, mely fel-feltünt, meg elbukott. Az ott a dereglye a rablókkal. Isten csodája lesz, ha ott nem vesznek.
– Nincs itt más dereglye? kérdé Herendy.
– Van még egy csónak hat emberre.
– Elő kell hozni. Utánuk megyünk.
– Én nem uram, ha az egész vármegyét nekem adják is ma. Ismerem a Balatont. Hat gyermekem van otthon, ki keres rájuk kenyeret?
– Nekem meg egy öreg anyám van, szólt a fiatalabb legény, a kinek én vagyok az utolsó fia, két bátyám az idén veszett a Balatonba.
– Jól van fiaim, ti maradjatok itthon; majd lesz itt mindjárt ember elég, a ki velünk jön.
Csörtetve, vágtatva, csörömpölve érkezett egymásután Darkaváry népe kocsin, lóháton. Százan is voltak. Lett iszonyú káromkodás, mikor a Balaton hátán tánczoló dereglyét meglátták.
– Utánuk fogunk menni, urak! szólt Herendy hideg vérrel. Itt van még egy csónak: hat ember belefér. Mi négyen vagyunk. Még kettőre van szükség, hogy az evezésnél felválthassuk egymást. Ki akar velünk jönni?
Senki sem felelt a kérdésre.
Herendy aztán Darkaváryhoz fordult.
– Fog ön velünk jönni?
– Nem őrültem meg, dörmögé Lőrincz, hogy az öreg anyám papucsába beleüljek, a tengeren kergetni tizenkét rablót két pandurral meg két tintanyalóval. Azokat ott utól nem érjük; legfeljebb, ha pokolra mennek, s mi is velük veszünk. Annál okosabbat teszünk, ha nyargalunk Füredre; ott a gőzhajó, azt befűttetjük, arra mindannyian ráférünk és utólérjük a gazembereket.
– Mire ön Füredre ér, a míg a gőzhajót befűtteti, a míg a hajósokat, kormányost a faluból előkeríti, addig a rablók vagy a víz fenekén, vagy a túlparton lesznek régen. Ne vesztegessük a perczeket. Tetszik velem jönni uram?
– Az ördögbe is, nem!
– Pedig ön hires úszó: kétszer is átúszta Tihanynál a Balatont fogadásból; és hires lövő: sok párbajban helyt állt. Én pedig nem tudok se úszni, se lőni. Ön imádja azt az asszonyt, a kit ott visznek a rablók a szeme előtt s nincs mersze egyenlőtlen harczba utánuk menni érte; én gyűlölöm és megvetem azt a nőt, de azért utána megyek és ha lehet kiszabadítom. Hanem mától fogva ne dicsekedjék ön a bátorságával senkinek.
Herendy senkihez sem szólt többé, ott hagyta az egész szájtátó üldöző hadat; maga, szolgabirójával és a két pandurral beleszállt a csónakba, s aztán neki ereszté a törékeny járművet a hullámhegyeknek. Maga kormányzott, a két pandur evezett, a szolgabiró meríté folyton a vizet a csolnak fenekéből; a hullám keresztül csapkodott azon.
A révész keresztet vetett magára s dörmögé: Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek.
Dereglye és csónak egymás után eltüntek az éjszakában.
A vihar egyre növekedett. Sötét felhők tolakodtak az égre, távol délnyugot felé villámlani kezdett. Mikor egy-egy villámlobbanás megvilágítá az eget és vizet, olyankor meglátták egymást a dereglyén és csónakon hintázók.
A csónak jól volt kormányozva. Kevesebb evezője volt ugyan, mint a dereglyének, de könnyebb teherrel járt s egyik villámlobogástól a másikig egyre fogyott kettőjük között a tér. A hullám maga is rohan ilyenkor, s a szél és víz evezés nélkül átveri a túlpartra a megkapott hajót.
Az üldözés két óra hosszat tartott már, akkor eltisztultak a felhők az égről s kisütött a hold. A túlpart sárga agyaghalmai világítottak hosszan.
A dereglye alig volt már ötszáz lépésnyi előnyben a csónak előtt.
– Elfogjuk őket, mondá Herendy a szolgabirónak. Ezeknek a dereglyéjük nem sokára meg fog fenekleni. Itt sekély a víz, s a hullám felfordítja őket. Bele nem vesznek, mert a víz csak derékig ér; de fegyvereik hasznavehetlenné válnak. Mi négyen elfogjuk valamennyit védetlenül. Már bukdácsol a hajójuk!
A rablók ott a dereglyén már vették észre, hogy hajójuk feneke a fövényt kezdi túrni; az evezők nem viszik azt előre, s a csónak egyre közelít.
Vezérük ekkor egy éles sípfüttyentéssel jelt adott.
Arra a dereglyéről egyszerre hat lövés dördült el, s azután újra hat: a golyók ott csapkodtak le a habokba a csónak körül; egy a ladik orrába furódott, egy pedig a kormánylapátot hasította végig rézsut.
Ekkor Herendy is azt mondá pandurainak.
– Feleljetek nekik.
Azok bevonták az evezőket, fegyvereiket vették s visszalőttek a dereglyére.
Több perczig tartott a lövöldözés: a csónak ez alatt nem sokat haladt előre, mert nem volt a ki evezzen; hanem a dereglye is közel volt a megfenekléshez. Mind a rablók, mind a pandurok a hajó párkánya mögé húzva le magukat, védett helyből lövöldöztek; csak a két kormányos ült veszteg a helyén. Villám Bandi a czifra szűrével egy lábaihoz kuporodott női alakot takargatott a habok ellen s védte öntestével a golyók ellen.
Egyszer aztán egy új sípszóra a rablók mind kiugráltak a dereglyéből a vízbe, ott már csak derékig ért az; a megfeneklett dereglyéből kivonszolták a szekereket, lovakat s még onnan ezer lépésnyire volt a száraz; de a vízfenék már kocsizásra való. A rablók szekéren menekültek a tó széléből odább.
Villám Bandi volt az utolsó, ki a dereglyét otthagyta Susannet ölébe emelve vitte ki a szekérig.
– Ne lőjjetek többet; parancsolá Herendy, a nőt találhatnátok.
A mint Villám Bandi otthagyta a kormányt, mindjárt keresztbe állt a dereglye a hullám előtt s a legelső nekifeszülő habtorlasz fenékkel fölfelé fordította azt.
A következő perczben Herendy csónakját is felfordította a hullám, s mind a négyen a vízbe estek.
Most már a rablók ölhették volna meg őket, mert az ő fegyvereik merültek el a vízben. Hanem azok nem látszottak rájok ügyelni: a mint a szekérháton kijutottak a tóból, vágtattak tova nyugot felé.
Herendy nem üldözhette őket tovább.
A hogy előre megmondá, a gőzös csak későn reggel füstölgött elő a tihanyi hegy mögül, akkor már a rablók a Dunán is túl jártak.
A gőzössel érkezők aztán meglelék a ladikot is, a dereglyét is, az alatt feküdt a rablók egyike, keresztül lőve. Elég tanújel, hogy az éjjeli harcz a viharos tavon komoly volt és veszélyes.
Darkaváry aztán nagy pénzdijakat tűzött ki a rabló fejére s minden kormányzatot fellármázott, hogy segítsenek azt üldözni; hanem arról úgy elhallgatott egyszerre a hír, mintha a föld nyelte volna el.
Csak hónapok mulva került véletlenül egy hirlap Darkaváry kezébe, melyben a következő tudósítást olvasta:
«Járek (a Bánátban).
Ma járt itt a hirhedt Villám Bandi; de nem rablás végett, hanem hogy az itteni katholikus papnál szeretőjével, Csaplár Zsuzsánnával összeeskettesse magát. Az új pár és násznépe, a hogy jött, úgy eltünt.»
A NEM VÁRT VENDÉG.
Ez a catastropha egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.
Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.
Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt. Szerette a rablót!
Gyülölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.
Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.
Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment, teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy, akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett a nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe kerültek.
Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle; hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.
Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.
Az 1848-iki franczia forradalom Párisban találta Darkaváryt.
A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott. Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.
Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett, dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült meg az évi jövedelme.
Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett megkisérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból hazakergette.
Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot végig harczolt volna.
Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.
Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után, melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik, nem igen messze maradnak el egymástól.
Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.
– Áh, és mire tud pazarolni az én kicsi feleségem?
– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek, egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el: «moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán rövid időn mindenét el fogja pazarolni.
– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által? Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.
Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig «pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon, annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami ikertársát, a ki szélsőbal volt.
Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a töprengés dolga.
Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry. Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem irigylem tőle!»
Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe. «Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet tréfálni.
Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon. Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.
Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg vele.
Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.
Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy dolga lesz.
Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; de kedve is volt hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit se koczkáztasson.
Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Steyerben lesz.
Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.
Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs, hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli, sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt helyre kell pótolnia, akármi áron!
Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte válaszszal felelt.
– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz, hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi magatartásaért. Kettős haszon.
Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot. Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát alásülyedve.
– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.
Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.
– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá, bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?
– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek; vakmerő hadi kalandjairól híres.
– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak, azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát, nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.
Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és harag lepte meg egyszerre.
– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen, vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele együtt felakasztassa magát.
Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de még mindig nagyobb volt az önérzet.
Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse, elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.
Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse, a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat: «nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!» – s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk, hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»
– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés, hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.
– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt s a közben elvégezzük az ügyünket.
Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el, hogy ő az isten.
– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a férfiszobába átmentek.
Darkaváry nagyot sóhajtott.
– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.
– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgy sem laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van, de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom keze harmadfél millióval.
Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért, hogy az szeresse őt.
Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?
– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat özvegygyé tenné.
Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes titok helyét.
– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány napig; azalatt erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.
A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak lóg ki egy millió.
Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.
Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek, hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr arczával, hidegen, kiméletlenül.
Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.
Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.
Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje siető főpaphoz.
Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett, mely távolléte alatt családjában véghez ment!
(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt a családban?)
Végre megmondá a püspök.
A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a püspök maga avatá fel őt.
Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!
Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.
Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen, sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»
Oh mennyi gonoszság kitelik ezektől az «asszonyoktól!»
Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi sírbolt.
A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó mellett.
Kit temetnek itt?
Lőrincz leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.
Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….»
Nejének nevét olvasta azon a koporsón.
Nagyot dobbant a szive.
Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.
Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban. Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.
Talán lehetne ezért egy könyet is kierőszakolni.
De a mint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szive.
Az már harag volt!
A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta eszmél, nem látott.
Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai között.
– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?
– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól: «uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». – Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt.
– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy egy élő apa gyermekének gyámja legyen?
– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.
Darkaváry elsáppadt.
– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem ismerem.
– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.
Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még senki.
– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.
Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét, dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk fölötti panaszaikkal.
Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős érte.
Hiszen csak nehány napig fog ez tartani.
Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított sequestrum-parancsot.
Új boldogság, új fény költözik a Darkavári kastélyba megint.
Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.
El a kisértetekkel innen!
Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket, senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.
És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.
– Ki mer most háborgatni?
A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített. Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel, oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal, karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem vette azt a ház ura előtt.
– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban ismer.
Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra készülnének borulni.
– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak? Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a megbizásban? Mit tett ön?
Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók ellenében szabad használni.
– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.
Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.
– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most, hogy mit tett?
– Esküszöm, hogy azt nem tettem.
– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal. Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi czímerére.
– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a kormány elé, ott védeni fogom magamat.
– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva, melyek felhatalmazzák a szabad csapatok vezetőit, hogy az árulókat meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van itélve.
– Kihallgatatlanul.
– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.
Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És most úgy ragaszkodott az élethez.
– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort irnom.
– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is. Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint szégyent?
Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár folytatá:
– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig. Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon. Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű, jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek a csatatérre s a legelső találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a csere?
Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert, ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most, midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel magát Kádár őrnagy.