Útban Bécs felé
Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak, ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut a főzésre idő, letaglózhassák a marhát.
Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem. Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen, ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az „ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit. Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől a Taktik.
Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe, ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona. Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám, idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá. Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be volt tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen gazdag embereknek lehet…
Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok, menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig, amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket ide az ördög.
Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem, jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt, bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron:
– Nem keresik itt az ilyesmit, – mondta, – talán a bírónál kapható.
Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ…
Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni, ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség. „Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat.
A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk, egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns, hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni, hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy ebédért, – óh, dumnye Zó!
Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás csirkét az oláh.
Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk:
– Főzz meg egy csirkét a domnunak.
– Hát főz az asszony egy csirkét a domnunak.
– De krumplival.
– Hát kimegyek a földre, kiások egy garaboly krumplit.
– De paprikásan főzd. Tud a te asszonyod paprikásan főzni?
– Az asszony tud főzni. De nincsen paprika az egész faluban.
Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint. Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett.
E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában: úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz az étel s nem is drágább, mint amaz…
Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. A belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét.
A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra…
No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza, holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban.
Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek, mek-mek-mek…
Jó éjszakát. Gyerünk Bécs felé…