Tanyahelyen
Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék. Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát. Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve írásaimat olvassák, ilyen kérdésekkel egyáltalán nem törődnek.
És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem, ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a teheneket vizet inni.
Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit, kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot.
Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római pápát látnám befordulni a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső, gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon.
… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok. Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről pedig bolond ember, aki megmozdul.
A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu, tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek a kotlósok, némely része szintén fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve néztem a fehér falakat.
Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok is már megint. Humok, – amint errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót, hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor hum. Már kész volnék is humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött, úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a társadalmi rendben.
Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom. Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én magam?
Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután csakugyan humok.
Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát, továbbá a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom, majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős…