WeRead Powered by ReaderPub
Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések cover

Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések

Chapter 15: Pecsét
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

Rövid, gyakran humoros elbeszélések paraszti életet és munkásmindenapokat mutatnak be. Az egyik történet egyik álmos, leleményes alak bevonulásának és lomha készülődésének bolondos mozzanatait követi, amikor váratlan kötelezettség rázkódtatja meg a napirendet. Más elbeszélések a kubikosok és talicskások kemény fizikai munkáját, közösségi szokásait, ritmusát és szerény létfeltételeit rajzolják meg, apró részletekre figyelve. A hang egyszerre ironikus és empatikus, a szemlélődés a mindennapi praktikákat, társadalmi feszültségeket és a vidéki lét kiszámíthatatlanságát emeli ki.

Pecsét

Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, aki, hogy az útjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

– Nini, – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a pokróckoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg:

– A pecsét… behoztam.

– Be?

– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak meg. Nem tudom, mire mén vele.

A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no meg. Maga jobban érti.

S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze, – biztatja Förgeteg. – Hogy mi lehet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van citálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot:

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserűen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az őr?

Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.

– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a bírságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját húzza végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a kapitányra.

– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

Halbőr indulatosan kezd beszélni:

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem… Honnan? Miből?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a bíróra. Amaz azonban csak nagy egykedvűséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be kell hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helyben János:

– No, ez már igaz.

Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:

– Hát elmegyek, no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a sarcból valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint aki valami nagy új dolgot fedezett föl:

– Hát a pecsétet nem adják vissza?

A kapitány únja már a dolgot és bosszúsan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Halbőr lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s odalöki az asztalszélre:

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek az magának?

– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál újra megfordul:

– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe jó lesz-e?

– Jó, jó.

János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a papirosok közé:

– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.