Versengés
Eszéki Ferenc a mult héten vett új szerszámot a lovaira és hát büszke is velük. Szép a szerszám nagyon, világossárga bőrből való, rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is van Eszéki Ferencben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők lakója, ha ügyes-bajos dolgában a városba viszi az útja, mikor már mindent elvégezett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne járni-kelni, az útak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a Bárkányi szomszéd, (éppen a nyomás túlsó oldalában lakik két órajárásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagot, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda, – annyi azonban bizonyos, hogy egészen másképp viszik a lovak a kocsit.
Amiként ő, úgy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utcákon s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova? A városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kívül érnek, ott már nincs ilyféle akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egy másik utána s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész csomót, olyant, amelyiken vagy öregember hajtott, vagy asszonykézben volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi se bírná ki, amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már azt nem töretik össze a rázkódással.
Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.
Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.
Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.
– No, ez nem enged, – gondolja Eszéki.
Ő is szorítja a lovakat most már még jobban.
– Gyü, Badár, – mondja a Pejnek, a Sárgára pedig jót húz.
Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.
De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.
– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a lovak hasaalját ütögeti.
Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit, hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi szomszéd.
– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre?
Bárkányi is fölismeri Eszékit.
– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.
– Pedig csak elkerülöm kendet.
– Én nem úgy nézem, – vág vissza Bárkányi gúnyosan.
Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt vannak, senki sem nyert még semmit.
– No, kerűjj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.
– Várjék kend.
Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak.
Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a lovait.
– Hej, – kiáltja át Eszéki, – a tarisznya lemarad a kocsiról.
Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált át:
– Mér volt ez, ugy-e?
– Tudod nagyon jól, – vág vissza Bárkányi.
– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol Bárkányira, hol a lovakra.
A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is.
– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten.
– No, ez útunkba akadt, – mondja csöndesen Eszéki.
– No, hogy, – felel Bárkányi.
Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.
– Ezt mán csak nem akartad elkerülni, – mondja Bárkányi.
– Nem ám, – felel Eszéki Ferenc, – halottakat nem kerülgetek.
Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál. Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás alsó végébe érjen, ahol lakik.
– No, Isten áldjon, – mondja. – Tisztelem az asszonyt.
– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott kend a fülemre az elébb.
Bárkányi befordul a dülőútra s nevetve szól vissza:
– Baj is az. Hisz nem esett idegennek.
Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba vannak elegyedve egymással.