Vélemények
I.
Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon, akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét: ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben, amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre.
Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy nagy fekete ló keresztben áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról.
No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról, de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt.
A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet, félreállt.
De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen:
– Hé! Hé! Kinek a lova ez, hé?
Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és a kérdést már tisztán hallotta. Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán mondta:
– A gazdájáé, hé!
Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival lennének is…
II.
Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott. Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten, különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le, ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta: a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz, hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“ Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével, mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi, a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori hangon vezénylé:
– Osztály, jobbra nézz!
Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot meg kell tartani.
Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban. Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és okarinán furulyázott.
És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre kocsiút nincsen.
Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak: tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni úgysem lehet ott semmiképpen sem.
Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan, de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg van rakva teherrel.
Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.
No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott. Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt, másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a katonabörtönbe. No jó.
Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja. Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.
Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is: köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.
Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch, Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.
A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:
– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul komandéroznak…