Egy vídám katonáról
Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. – Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor; először, mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja, (amely állást később a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik számu fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Rucának nevezett úr voltaképpen csak a piros selyemruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyü bimbasi feleségeinek egyikéből sohasem látott egyebet. Azonkívül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Ruca egyszerü közkatona volt, aki, bár sok mindenhez értett s a kompánia-suszter, Franc Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi asszonyáig emelhesse szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek örvendett. A szakasznak, – nagy, hosszu, fából tél-túl összeütött hodályban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon, – szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.
Ruca igen jeles férfiu volt. Ha új bakancsokat kellett zsirozni a magazinnak nevezett állitólagos férhelyiségben, oda csak Rucát hívta meg az őrmester, mert ime, az ügyes Ruca egy félóra alatt bezsirozta az összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is „elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak „utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu szabadságra ment csupán.
Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb messzi népek.
Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva:
– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!
Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi. Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny fölött.
Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…
Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni. Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.
Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes szakállon, büszkeségén.
Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük negyven éven alól való ember.
Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton. Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött, paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes embert.
Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába vágva.
Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.
Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra ment a kapitány elé:
– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet kenyeret.
– Hát miért?
– Jelentem alássan, megeszi a patkány.
– Hát nincs ott a macska?
– Jelentem alássan, nincs.
– Jelentem alássan, dezertált.
– Hát miért nem vigyáztatok rá?
– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött a macska.
– Hát jőjjön elő az Ördög.
A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai színezetü porcellán, lehullott a polcról.
– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?
– Jelentem alássan, igen.
– Minek engedte?
– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni.
Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca.
– Hát frájter, van-e már zizé?
A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető tisztelettel kérdezte:
– Milyen zizé, hadnagy úr?
– Amelynek négy lába van és nyávog.
– Olyan még nincs, hadnagy úr.
Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.
A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
– Válogassatok, – mondta jólelkűleg.
S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett nyitjára akadni.
Végre azonban kiderült, hogy Ruca szerelmes.
A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk, Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót.
Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része, elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság.
A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos.
A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.
Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból.
Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni. A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért.
– Hol voltál, Ruca?
Elütőleg felelt:
– Sétáltam.
– Merre?
– Itt a Limparton.
– Kerested a bimbasi feleségét?
Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.
– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.
– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban egy bolond.
Ruca vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.
– Hadd legyek… – mondta.
A káplár kötekedve folytatta:
– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik rajta?
Ruca megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:
– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…
Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.