A mag története
Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az ajnározza a magot.
Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez képest éltesse.
Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljanak az emberek.
Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban és senki más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még élvezetnek tartja.
– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az asszonya különösen.
Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet. Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit az Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban legföljebb csak a fogát töri.
*
Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik. Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:
– Ejnye, de gyönyörü szép időnk van.
Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő szívében is helyet foglal.
Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják?
A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó csobolyók körülnézendők.
Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli. Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett el reményeiből.
– Hála Istennek, – sóhajt a gazda, – csak a nagyja hull.
Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit.
Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik, elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint épp itt, ennél a népnél.
– Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.
– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is éppen ebbe vagyok beleállapodva.
No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.
*
A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a hajtóember így szól nekik:
– Hajrá!
Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem körben forognak az ágyon.
Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza.
– Holnap új buzából sült kenyér lesz, – mondja a gyerekeknek.
Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet. De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak…
– Apám! apám! – kiabálják, – új buzából van már kenyér…
Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.