Szüreten
Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége. Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz. Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.
– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint.
Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát, kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.
A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt mondja az embereknek:
– Jobban táncoljanak kentek.
A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.
– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.
Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében, azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.
– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik.
– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli árak kitapasztalása szempontjából.
Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése, hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett, miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat, így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a szőlőt.
A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint annak, aki jobb áron veszi.
Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba:
– Szödik-é erre?
– Szödik.
– Kicsoda?
Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az elintézni valót, a gazda elé jutnak.
– Adjon Isten, – mondják.
– No, – mondja a koma, – hát mire végzik?
– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli.
Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája orrát az ostor nyelével:
– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek?
– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?
– Szödöm.
– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor.
– Hát kit így, kit úgy.
– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az állát a kezefejével.
– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást.
Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.
– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az üdő.
– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt érte.
– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király.
– A király?
– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán.
Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.
Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.
Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval:
– Adi-e?
Már, hogy a tőke a fürtöt.
– Adi, – felel a másik, állva a homokban.
– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz.
– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó, ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.
Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint egy kis magyar hold.
S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost, a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám, de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell. Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot. Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.
Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova, bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon.
Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon. Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás veszi ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a kapás s az udvarra fekszik subában.
Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a sírból jönne:
– Kukoriku…
Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról, mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl.
– Dologra, embörök! – kiáltja a subából.
Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be a legények elől).
Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai őrtállás után nyugodtan elalszik.