ESTI LAPOK.
1849. márt. 15.
I.
Ha én kend, kend is kend.
Kedves Táncsics komám!
Kend igen becsületes, jóravaló, jámbor életű ember!
Kend igen tiszteletreméltó republicánus érzelmü, szabadelvü fiatal ember.
De ha én kendnek azt mondanám: hogy én kendnél soha életemben okosabb embert nem láttam, akkor nálamnál szemtelenebb hizelgő nem volna Európában.
No iszen besavanyított kend azzal az alkotmányjavaslattal a tegnapi napnak! ezt még a sült ökör sem hozhatta helyre.
Pusztítmány az lelkem, nem alkotmány.
Itt már kend nem csak a földet hiszi feloszthatónak, hanem még az emberi ész tehetségeit is.
Kend azt akarja: hogy senki se viseljen tovább egy évnél egy hivatalt, 18 évtől 20-ig legyen katona, ha hivatalt akar kapni.
Szép gondolat ez Táncsics, sokért ne adja kend.
Már most képzeljen kend magának egy húsz esztendős katona ifjút, ki 21 éves korában lesz fiscális, 22-ben jegyző, 23-ban mérnök, 24-ben polgármester, 25-ben orvos, 26-ban tábori kovács, 27-ben szinházi director, 28-ban alispán, 29-ben pandur-káplár, 30-ban philosophiæ professor, 31-ben harangozó, 32-ben Közlönyszerkesztő, 33-ban calefactor, 34-ben rendőrminiszter, 35-ben tömlöcztartó, 36-ban generális, 37-ben kisbiró, 38-ban egyházfi, 39-ben pénztárnok, 40-ben orgonista, 41-ben jánitor, 42-ben esztergomi érsek, 43-ban szőlőpásztor, 44-ben postamester, 45-ben miniszterelnök, 46-ban főpallér, 47-ben kasznár és így tovább.
Gyönyörű dolog volna az, úgy-e Táncsics, ha így sorba menne a hivatal az emberen? senki sem tudná: hogy egy esztendő mulva mi fog lenni? s mikor észrevétlenül belejutna, rögtön értene mindenhez, a mit rá nyomtak? Hiszi-e azt kend, Táncsics: hogy vannak olyan hivatalok, a mikre szerencse, ha egy városban egy hozzáértő ember akad; hiszi-e azt kend: hogy a világon minden hivatalra előre kell készülni, néha még az előrekészűlés is kevés, ha az ember természettől arra nincsen szánva? Már pedig higyje el, hogy úgy van.
Kend azt akarja, hogy minden hivatalnok egyenlő fizetést kapjon.
Ez által azt nyerné kend, hogy az olyan hivatalokra, a mik nagy fejtöréssel járnak, nem kapna arra való embert; nem mondom, hogy nem akadna egy csomó kukoriczapásztor, aki ezer forintért elvállalná a finánczminiszterséget, hanem ha azt akarja kend, hogy olyan embereket rakhassan hivatalba, a kik a magok szakmányához értenek, bizony meg kell azt fizetni édes komám, akármilyen republicánus időkben.
Nem azt fizeti itt meg a státus, hogy ki mennyit bir dolgozni, aránylag mennyit bir megenni, hanem hogy kire mennyi szüksége van?
Hanem már azért csakugyan nagyon le lenne kötelezve a státus a kend feltaláló tehetségei iránt, ha ezek nyomán minden 18–20 éves ifju katona lenne.
Ebből az a kettős haszon volna, hogy eképen soha sem lenne a státusnak veterán katonája, hanem e helyett tartana egy millió ujonczot s ez darabját 150 p. fttal számítva, kerülne a státusnak 150 millió forintjába évenkint.
Kendből nem lesz finánczminiszter, Táncsics.
Kend azoknak, kik a szabadságharczban résztvesznek, de földjük nincs, igér fejenkint 20 hold földet a pártütők vagyonából. Ebben a harczban ez ideig legalább résztvett 400 ezer ember. És így kellene kendnek kiosztani 8 millió hold földet. De hátha még, mint alább indítványozza kend, az egész népnek fel kellene támadni, mintegy 8 millió ember közt lenne kiosztandó 160 millió hold föld. Ennyi tán egész Európából sem telik ki.
A mit kend a vármegyei reformról szól, az ellen nincs kifogásom. Nem merek hozzá szólani, mert nem értem: hogy mit akart kend ott mondani?
Abban is igazsága van kendnek: hogy a falusi tanítóknak épen annyi szüksége van, mint a városiaknak, kivált miután Eldorádóban a városi élet nem drágább mint a falusi.
Hanem az adókulcsot egy kissé sokallom. Száz forint értéktől 4 forintot fizetni adóba, nem tréfa; egy hold föld árendája évenkint 3 forint, egy hold föld értéke száz forint és így fizetne az ember a földétől egy forinttal többet, mint a mennyit bevesz. Kendtől Táncsics az ember megvárta volna, hogy semmiféle adót se fizettesen vele.
Legjobb pont az egészben a 45-dik, melyben kinyilatkoztatik: hogy ezek helyett más fog készítődni.
A mi ott a harmadik szakaszban van nyomtatva, azt vagy én nem értem, vagy kend nem érti, s így quittek vagyunk; a II-dik szakaszban kend magát, mint hadvezéri talentumot mutatja be, melyből ismét az a tanulság: hogy kend igen derék becsületes ember, de aztán semmi egyéb.
II.
A király felesége.
Halljátok csak, milyen szép anecdotákat talál ki a katonaember, ha elbusulja magát.
A felső táborban általános hír, hogy a volt királyné egyetért velünk, együtt jár hadseregünkkel.
Egy titkos, rejtélyes asszony, ki mindenűtt jelen van, a hol valami szükség akad elő, a ki mindenkit biztat, mindenkit segít, és szídja, káromolja Windischgrätzet, mint egy granatéros.
Ha jön egy csapat, melynek fegyvere nincs, mindjárt ott terem a titkos asszony s felfegyverzi őket pompás puskákkal.
Ha valahol megakad egy pusztában a sereg és nincs mit enni, rögtön ott van a titkos asszony s mintha a földből nőne, úgy támad ott mindenfelé kenyér, bor és pecsenye.
Ha valamelyik katonának nem akarnak váltani, ismét segít a titkos asszony s osztja a huszast, mint a kukoriczát és váltja a bankót fényes aranyokra.
Gyakran látják őt éjjel a vezérek tanyái közt előtünedezni, s mikor ő megjelen, mindjárt megtudják a vezérek, hogy az ellenség hol van és mit csinál?
Mikor a sereget körülkerítik, ő megyen elől s vezeti őket hegyek tetején, föld alatt keresztül az ellenség háta mögé.
Elfogja az ellenséges hadvezérek leveleit s a mieink kezébe adja.
Ilyen dolgokat cselekszik egy ismeretlen asszonyi alak a mi táborunkban; a ki nem hiszi, kérdezze meg akármelyik katonától, a kí onnan jött.
Azt hiszik, hogy ez senki egyéb, mint a detronisált királyné, ki boszút akar állani azon méltatlanságokért, miket vele elkövettek.
III.
Megint Táncsics.
Mihály, Mihály, miért kisértesz engemet?
Kendre nézve nevezetes nap a márczius 15-dike, azon napon szabadítá ki kendet börtönéből a pesti nép, kit a kend tömlöcze ajtajáig Petőfi és én vezeténk.
Ezzel ugyan jobb lett volna elhallgatnom, mert nem hiszem, hogy az ország érdemrendet adjon érte, hanem csak azért mondom, hogy kend ezelőtt pár hónappal nevemet említeni hallotta, azt mondta: nem ismerem ezt az embert. Rövid a kend emlékező tehetsége.
Legujabban pedig egy phamphletet olvastam kendtől, melyben azt igéri: hogy a forradalomról akar beszélni, de a melyben még eddig egy szó sincs a forradalomról; hanem van annál több szó az Esti Lapokról, és sok szidás és káromlás azokra, kik a Habsburg-dynasztiával egyezkedni akarnának.
Kend ugyan váltig elismeri: hogy az Esti Lapok soha egy szót sem szóltak e tárgyról, még azt is elismerhetné: hogy épen az ellenkezőről beszéltek, hanem azért mégis minden harmadik sorban az a korollarium: hogy így amúgy ütné, nyúzná az Esti Lapokat, ha azok valaha alkudozni kezdenének.
Kend czitál a Martiusból valamit az Esti Lapok ellen, a mit a Martius nem mondott; azt kend ott rögtőn egy ülőhelyében elhiszi, bebizonyítja, refutálja, megint nem hiszi el, s utoljára azt mondja: hogy ha valaki ezt vagy amazt gondolná magában, akkor kend vörös zászlót venne a kezébe és mindjárt elmenne vele Vámos-Pircsre gyalog és sok más dolgokat cselekednék.
Kend épen úgy tesz, mint az egyszeri strázsamester, ki, mikor pofonütötte a közlegényt, azt mondta neki: «Te! te most magadban bizonyosan azt gondolod: hogy én gazember vagyok; ha még egyszer azt mered gondolni, lehuzatlak s huszonötöt vágatok rád.»
Kend aztán mond drága dolgokat azokról a czikkeimről, a miket a Közlönyben irtam. Meglehet: hogy kend azokat nem értette, valamint én sem értek mindent, a mit kend ír? ez mindkettőnk közös hibája.
S mind ezekből végre szépen kisüti kend: hogy van egy párt, mely a Habsburgokkal alkudozni akar, azt meg kell ölni, nyársra kell húzni; kend ugyan nem állítja, hogy az a párt az Esti Lapokbban van, de nem is tanácsolja.
Hallja kend Táncsics!
Hogy esnék kendnek: ha én elkezdenék itt arról beszélni, hogy milyen üdvös és szükséges dolog volna Magyarországon egy Bedlámot építeni, s minden harmadik szóban előhoznám: hogy én ugyan nem akartam Táncsics Mihályra egy szóval sem czélozni, s a közben folyvást beszélnék a dijoni és bicetrei elmétlenek intézetéről, s kendet folyvást emlegetném?
Úgy-e furcsa volna?
No de én ezt nem teszem, hanem szólok kendhez barátságosan.
Kend igen derék, becsületes, talentumos fiatal ember.
Kendből még lehet igen jó festő, tán muzsikus is, vagy mechanicus vagy egyéb efféle. De politikához annyit sem ért kend, mint tyuk az ábéczéhez, politikus nem lesz kendből soha, még csak politikus csizmadia sem.
Kend egyik szavában azt mondja, hogy iszonyú republicanus, a másikban pedig azt: hogy kendnek mindegy, akárki lesz a király, – csak egy gyereknek a szemét kellene bekötni s az nyulna a sokaság közé, egyet kihúzna mint a lutriban és az bátran megkoronáztathatnék.
Ezt mondja kend szóról szóra.
Hogy lehet republicanus fővel ilyent még csak gondolni is?
Beszél aztán kend a Márcziusról, azt meg azért szídja, hogy miért akar alkudni a nemzetiségekkel? Már ezen a téren félek kendtől, mert engemet kezd pártolni.
És félelmem nem ok nélküli. Kend azokat a nemzetiségeket megaprítja, ledögönyözi, lekaszabolja, földhöz veri, kfirtja, csakhogy a Márczius ne szövetkezhessék velök.
Megálljon kend. – Még a nem alkudás és a kiirtás között van egy kis tér.
Ha valakinek új jogokat nem akarunk adni, még abból nem következik, hogy a régieket is elvegyük tőle. Kend a Habsburgokra annyira haragszik, hogy még nyelvrokonaikat is ki akarná irtani, de nem jut kendnek eszébe: hogy az irtóháború a magyart is csak úgy fogyasztaná, mint a németet, s ezt nem hinném, hogy kend nagyon kivánná.
A mi azt a kend által készített ímádságot illeti, már megengedjen kend, de ha az ember még olyan republicanus is, ha az Istenhez beszél, mosdottabb szájjal beszéljen.
Hasonlatos ama czigány prédikáczióhoz, mely így kezdődik: «Irgundum gule, csororum sordikhécz sophengyule gagyule».
S mely szól ilyen szép szavakban:
«Te uram nagyszemü Jupiter! Ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi, őrizz meg minket minden ártalmas vadaktól, a fótos nadrágtól, a szilaj csikók megpatkolásától és a katonaságtól.»
Például a kend imádságában.
«Változtasd uram azon hazánkfiát, ki tán tanácsolni fogná, hogy a Habsburgok még egyszer Magyarország fejedelmei legyenek, változtasd őt kérünk, olyanféle barommá, mely ökröt és szamarat együtt ábrázoljon: szarvai és fülei közt homlokán legyenek e szavak: ez az, ki a Habsburgokat fejedelmül óhajtotta; és e barmot alakítsd oly formán, hogy hátán legyen egy Habsburg-ivadék, kezében korbácscsal, s a kettős ábrázolatu barmot szünet nélkül korbácsolja: és ne engedd e barmot legalább ezer évig megdögleni, hanem tedd kötelességévé: hogy egyik országból a másikba tévelyegjen stb.»
«Midőn körmöczi aranyat látnak, görcsök rántsák össze minden tagjaikat stb.»
«Midőn magyar huszárt és honvédet látnak, gutaütés kerülgesse őket, de azért meg ne üsse.»
(Mint a görög mondta: üsd ágyon, de ne nágyon, hagy szálagyon, mert nem tudod ki vágyon.)
«Még akkor is görcsök kinozzák őket, midőn magyarországi szénát látnak, és neki essenek a szénának és egyék azt mint hajdan «Nabukodonozor.»
(Suskere csalabingászkóre. Amen.)
Hát lehet így az Istenhez beszélni édes Táncsics komám?
*
Megigérte kend: hogy folytatja a forradalmat, akkor majd én is folytatom a discursust.
IV.
A huszár-káplár.
Ül a vendéglőben a vén huszár-káplár egy kancsó bor mellett, hosszú két bajusza lóg kétfelől, mintha varjut nyelt volna le s a két szárnya kimaradt volna a száján.
A szomszéd asztalnál aranyos tiszt urak ülnek, hetyke tejképű urak s beszélnek a mások viselt dolgairól.
A vén huszár-káplár kétszer fölemeli a poharát s ráköszönti a jó tiszt urakra, azok nem is konyitanak reá, s még egyszer akkora hátat fordítanak neki, mint azelőtt.
Harmadszor is felveszi poharát a vén huszár-káplár s odamegy az ékes tiszt urak asztalához s rájuk köszönti jó szivvel még egyszer a rossz bort.
«Mit jön ide kend? riadnak rá az urak, menjen hátra a másik asztalhoz!»
«Ejnye, mondja a huszár, ez ám a furcsa dolog, a harczban mindig előre küldtek engem az urak s itt meg hátra küldenek; miért van ez?»
«Nézd csak, milyen confidens egy paraszt ez a káplár.»
«Hallják önök, jó uraim, igaz: hogy 20 esztendeje a mióta káplár vagyok, de most én sem vagyok rosszabb tiszt maguknál.»
»Káplár ruhában?
«Nojszen, a ruha nem ember. Nézzék az urak ezt az írást s ezzel a sok zsiros firka közül előkeres a huszár egy szép finom papirost s oda nyujtja az asztalra a tiszt urak közé. Olvassák!»
«Varga István, huszárkáplár, azon érdemeért, miszerint a kápolnai csatánál kétszáz ezer p. ftot személyes vitézsége által megmentett, továbbá Szolnoknál egymaga 13 könnyű lovast s 7 nehéz vasast levágott, általam ezennel hadnagygyá kineveztetik. Kossuth Lajos.»
Elállt a szeme szája erre a szép tiszt uraknak; ki elébb gorombán elutasítá őt asztalától, most nyájaskodva nyujtá neki barátságos jobbját
Képzelhetni, hogy a mit a huszár erre mondott, azt nem szokás papirosra irni; megfordult, félretörölte a bajuszát s ott hagyta a megszégyenült leventéket.
V.
1.
*** Egy rendőrségi tanácsos a minap Erdélyben járt. A zárvonalon megszólítják, hogy álljon meg, hol a pakszus? A consiliárius úr erre a fülét sem billenti, hanem rákiált a kocsisra, hogy hajts! s tovább hajtat.
Miért is lett volna rendőrségi consiliárius?
Mintegy másfél órai járásra aztán utólérik a lovas nemzetőrök, kiket utána küldtek, galléron csípik s gyöngyen visszaescortirozzák Csucsára.
Az én consiliárusom itt merőben rátámad a felügyelő tisztre, mondván, hogy miért nem tudja az embernek az arczából kitalálni, hogy becsületes ember?
Uram, felelt a tiszt: én láttam Urbánt, én láttam Dimbujt, Jankut is jól ismerem; de mondhatom, hogy mindeniknek jobb képe van, mint önnek.
2.
*** Meg van irva a szent könyvben: hogy leend egy megváltó, ki ha eljön, nagy vérontás lesz a világon, de melyet nagy egyesülés fog követni; ezen megváltó neve pedig lészen 666.
A felső vidékeken általánosan hiszik: hogy e név személyesítője elérkezett.
Számláljuk meg Kossuth nevének számértékét:
LVDVIg CossVt.
50.5.500.5.1.100.5 = 666.
Ez épen 666.
3.
*** Azt mondja egy német katonatiszt Pesten.
«Die Ungarn, die kann ich noch leiden, aber die Magyaren, die sind nicht zum ausstehen.»
Kérdik aztán tőle: hogy magyarázza meg, mi különbséget tud a kettő között?
Megmagyarázta:
Szerinte ungárok voltak, a kik megszaladtak előttük, magyarok, a kik őket kergetik.
4.
*** Ferencz császár a franczia háború végeztével lement Budára s ott a várban, királyi szokás szerint, muzsikáltatta magát.
Egyszerre elkezdik neki huzni a Rákóczi-nótát. Nagyon megtetszett neki.
Was ist das für a Melodey? – kérdé.
Mondják aztán neki, hogy ez bizony kurucz nóta.
«Sakkerlot, da hätte ich selber Lust Kukurucz zu werden!»
Ez az anecdota is most jutott eszembe s nem épen mal a propos.
5.
*** Egy Pestre jövőtől kérdi a német: mit csinálnak a magyarok?
Szörnyen retirálnak.
Merre retirálnak?
Erre Pest – felé.