MARTIUS 15.
Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes álomkép.
Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy átálmodott éjszaka?…
A martiusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva, ifjú menyasszonya, a szabadság ölében ülte mámoros mézes heteit.
A testvériség eszméinek ideál-képe, mint az ég boltozatja, mely alá hajlik a földre s még sem éri a földet sehol.
Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kigyó, mely lassanként kienged a nap melegétől, s bujkálva csuszik a fűben fejét aláhúzva.
Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma, mint hajdan a kereszté: kioltja a bálvány istenek életét.
Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el.
Megjelent kendőzött arczával az álhazafiasság, s követ dobott a rágalmazott erényre.
Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a koronát, szitokkal az Istent.
Jött a fölavatott pártütő, hozta a lánczot, s mikor sirt a nemzet, akkor nevetett az árulás leghangosabban.
A nép pedig fölemelte óriási karját, és mondta: én vagyok a te urad!
Harcz kezdődék, Isten és ördögök között.
Ezeknek száma legio, – míg Isten csak egy van. De ő minden mindenekben.
Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk azt, hogy ott egy Isten él, ki minket nem hagy el.
Hazám!
Egy év előtt martius 15-ike láncz nélkül kezeden, most fegyverrel kezedben talált; adja ég, hogy egy év mulva koszorúval fejeden találjon!