PESTI LEVELEK.
1849.
Levelek Debreczenbe.
I.
Barátom Lajos!
Egy bomba épen most döntötte le a redoute homlokzatát, egy másik az Esti Lapok hivatala előtt furódott a kövezetbe, mintegy félölnyire. A Trattner ház ég.
Minő költői toll volna az, mely a jelenetet le tudná irni. A szakadatlanul menydörgő bombák, mik fejünk fölött szétszakadnak egy-egy gömbölyű fekete füst foltot hagyva magok után a világos égen. Az ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen s onnan támad reánk.
Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna. A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szivében. Gyülől! gyülölete olyan, a mely örökségbe marad fiuról-fiura, mint a vallás. Látod, ez a gyülölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet.
Minő nagyszerű volna e tanitás, ha Pesten nem volna!
Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.
Én sirtam, mikor Pestre beléptem, sirtam mint a gyermek, ki anyját viszontlátja. Sirtam, mikor a szabadság háromszínű zászlóit láttam minden utczán, minden házon repkedni.
Ha Pestre jöttök, sirni fogtok ti is tán más okból, tán keserűbb okból, de azért, ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok fölött mindenütt ott fog lobogni a nemzeti zászló.
Sok seb van már ütve a haza szivén, de egy sem ilyen fájó, egy sem ilyen örök.
Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?
Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt ilyen nagy, egy sem volt ily nehéz, mint Pest.
És senkit sem hallani panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy nép, egy Isten.
Háládatosak legyetek a magyar nép iránt, háládatosak legyetek Pest iránt, ha eljön a jutalomosztások ideje, mert a nehéz idők érdemei nem egyeseké: a népé, az Istené és Pesté.
Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest?
Oh, az több, mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap moralis hóhérpadra vonták lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S mit most szenved, azt Magyarország szenvedi.
Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt honfi türelemmel fogja elviselni, az bizonyos.
A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak, ennek tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint kétezer lövés közül, mely városunkat érte, csak egy birt tüzet gyujtani, a többit rögtön, ezt is fél óra alatt eloltották, pedig olyankor legerősebben lőnek az égő házra.
A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik a mint mondják Nyáry szállását ütötte át. Nyáry az előtt fél órával szabadította ki a rabokat s vitte Pilisre.
Ha csöndesebb idők lesznek, s azokat megérjük, fel fogjuk keresni a magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van, elkezdve a legmagasabb régióktól és le az olvasni nem tudó napszámos családköréig.
Ha már jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, lelkeiket a haza, az utókor.
Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok; mi egyszerű napi emberek erénybiróságot fogunk állítani, ki az elfeledett vagy nem ismert érdemeket egy elismerő szóval jutalmazza.
Csekély jutalom, de mégis az.
Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy míg büntetéseket szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon fölszámlálhatunk, ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió.»
Mondd meg nekik, hogy a nemzet háládatos legyen fővárosa iránt.
II.
Barátom, Lajos!
Pestnek legszebb része elégett.
Fáj bennem a lélek, fenékig keserű a szívem ennyi pusztulás láttára. Szegény Pest!
Azonban most nincs idő verseket írni a pusztulás képeiről. A romok nagyszerűségében eszembe jut, hogy e romok a mieink. Ki fogja őket újra fölépíteni?
És kellett e keserű csepp az örömpohárba. Ez megóv bennünket a mámortól, mit a győzelmi hírek hallásából ittunk. Eszünkbe jut róla, hogy egy megnyert csata után mennyi sebet kell bekötöznünk!
Emberek sebeit meggyógyítja az Isten, vagy a halál, hát azon sebek behegesztéséről, mik egy ország jóllétén vannak ütve, gondolkozik-e valaki?
Jut-e eszetekbe, mikor a harczi jeleneteket hirlapokból olvassátok, vagy halljátok elmondani a szószékről, hogy ott igen sok fájdalom volt, mi nincs leírva, minek nincs hang adva?
Gondolkoztok-e róla, hogy e fájdalomnak orvoslásra van szüksége? Hogy a nemzetnek, míg egyik kezében a kardot fogja, másik kezével házat kell építenie, földét szántani s sebeit kötözni?
Leégtek falvaink, a Bánát földei vetetlenek, Arad, N.-Enyed, Komárom romok, Pestre nem ismersz rá, vidékeink kiélve, ipar, kereskedés törpén, népességünk megfogyva.
Én nem tartozom kapacitásaitok közé, kik eszméik és hatáskörük erejével a nemzetet boldogítani tudják és hiszem, hogy fogják is. Én csak a mindennapi emberek egyike vagyok, ki vele érez a tömeggel s ki titeket figyelmeztet, hogy hol kell tenni és mikor, ki elmondja, hogy hol fáj legjobban s hol sürgetős a segély.
Nem szólok egyesekről, hisz én is vesztettem sokat, de az nem jut eszembe, fiatal vagyok, majd visszaszerzem. Vesztette más félkarját s mégsem zúgolódik. De a mit a haza vesztett, annak gondja nehezül lelkemre.
Egyesek kárait megtérítheti az ország de hát az ország kárát mely isten térítendi meg?
Hidd meg nekem, ha az átkozott emlékű dinasztiának sikerült volna bennünket legyőzni, elveszett volna azon pusztítás miatt, mit tulajdon országain elkövetett.
Magyarország kipusztítva, kirabolva jutott vissza reánk.
Egygyel ugyan gazdagabb, mije soha sem volt: a szabadsággal.
De a szabadság, a dicsőség még nem elég a nemzetnagyságra.
Oda jólét, anyagi jólét kell. Egy egész ország jóléte.
S ide nagyszerű eszközök kellenek.
Most már semmi provinciális érdek sem szorítja Magyarországot háttérbe, alkalma leend nagygyá, tehetőssé lenni.
Földészete, ipara, kereskedése, bányászata leend. Hisz mindene, mindene van. De most mindene meg van rongálva.
Ezeket kellene helyrehoznotok. Sok köztetek az okos ember, ők tudni fogják, miként kell. Én csak annyit tudok, hogy «kell».
És azt kell rögtön. A hol legkisebb tere van a működésnek, el kell azt foglalni. A ki nem harczol, dolgozzék, tegye azt, a mihez ért. Erre nem lehet azt felelni: most nehéz napok vannak, nem érünk rá gyárakat állítani, vizeket szabályozni, épicier gondokkal szerződni; éppen e nehéz napok okai annak, hogy mindenki minden módon siessen használni hazájának. Mert a csaták napjainál még nehezebb napok is vannak és azok az éhség napjai.
III.
Barátom, Lajos!
A politikának itt most nincs nagy kelete.
A fegyverek hangja elnémít minden okoskodást.
Itt csak a fegyvernek van népszerűsége, abból is az ágyújának és abból is a huszonnégy fontosának. Különben a bomba is tiszteletben tartatik, kivált az olyan százötven fontos, a milyen három emeleten keresztül esik.
A nép itt senkiről sem beszél, mint Görgeiről és Bemről és azokról, a kik ott a hegyeken vannak, kik Budát ágyúzzák s kiknek hogy csak az ágyúfüstjét láthassa, kitolakodik a Dunapartra tömegestől s fel sem veszi, ha közibe kartácsolnak a várból.
Hát vajjon az országgyülés mit csinál Debreczenben?
Miért nem tudat magáról semmit az itteni néppel? Csak egy rövid kis buzdítás, egy elismerő szózat, egy bátorító igéret jönne a kormánytól, vagy a nemzetgyüléstől vagy akárkitől, a ki Debreczenben országos ember.
Nem volna-e érdemes tárgy egy unalmas délután összeülni s a többek között előhozni, hogy Buda bevétele ugyan igen fontos esemény, de éppen azért annak a nemzetgyülésnek, mely præponderantiáját a nép fölött fenn akarja tartani, szellemileg jelen kell lennie ez eseménynél s e jelenléte által is éreztetni souverainitását az országgal.
Ha például a nemzetgyülés nevében a kormány vagy a kormányzó ilyenforma felszólítást küldene a pesti néphez:
«A nemzet ismeri érzelmeiteket, ismeri szenvedéseiteket. Tekintetbe fogja venni. A nemzet nem akarja, hogy polgárai a hazaszeretet miatt koldusbotra jussanak, a mit egyesek veszítenek a hazáért, azt az egész haza veszti. Legyetek nyugton, az Isten megőriz és a haza megjutalmaz; a nemzetgyülésnek gondja van reátok.»
Ilyenformán. Ti szebben tudnátok és okosabban s ez itt végtelen hatással leendene most. Magamforma simplex embertől semmit sem ér, én nem igérhetek a nemzet nevében semmit.
Én ugyan meg vagyok felőle győződve, hogy ti előbb jöttetek e gondolatra, mint én azt leírtam s e perczben már tanakodtok is róla, hogy minő buzdítással legyetek a főváros iránt, de már egy hete elmúlt, hogy ostrom alatt vagyunk, az ellenség minden pontját a városnak dominálja s mi egyet sem védhetünk s ti még mindig nem szóltatok hozzánk.
Én tisztelem azon nyugalmat, melylyel ti most az ország alkotmányát rendezitek, de nagyon szeretném, ha ezalatt a nemzetgyülés leendő székhelyén iparkodnátok népszerűségteket fenntartani.
A néphez beszélni kell, mert a ki hallgat, azt elfelejtik.
Ne vedd rossz néven a jóakaratot tőlem. Az itteni helyzeteket nem ismerheti más, mint a ki benne van.
IV.
Csodákról írok, csodák napjait éljük.
Az Isten világos tettekben adja tudtára az emberi nemnek, hogy él és nem szünt meg az igazaknak őriző paizsa, a gonoszoknak itélő birája lenni.
Tegnap leverték a magyar fegyverek a feketesárga zászlót a budai vár fokáról.
Férfi férfi ellen, fegyver fegyver ellen foglalta el a magyar sereg a megfertőzött budai sánczokat, három zászlóalj honvéd három zászlóalj zsoldos ellen tört fel legelől.
E három dicső zászlóalj a 10-ik, 40-ik és 54-ik.
Nem ármány, nem árulás, nem félelem juttatá kezünkbe a büszke várat, kétségbeesett, dühös védelem után lett az mienk, védőinek nagy része halott, a várparancsnok meglőve, a tüzérek leölve mind.
Mikor térdre esve kérték a kegyelmet a honvéd előtt, «nézz Pestre!» felelének azok s nem adtak egynek is kegyelmet. Pest romjaira mutattak nekik s leölték mind. A horvátokat a vár ablakain hányták alá s véres fejeket szúrva fegyvereikre, véres kezekkel álltak ki a vár ormaira. Úgy tudatták Pest népeivel, hogy a boszúállás istene dolgozik.
Így veszett el Ausztriának két legjobb zászlóalja: az oguliniak, így vesszen el a többi!
Mikor már zászlónk a vár falán lobogott, egy ezredes az ellenség seregéből, a neve Auer, a lánczhidat akarta fölvettetni. Az aknász, kire e herosztrati tett volt bízva, vonakodott azt végrehajtani. Auer főbe lőtte a vonakodót s maga indult az aknákat fölvettetni. De él az Isten! A múlt esőzés alatt megnyirkosodtak az aknakemenczéket összekötő salétromos kötelek, a megáradt Duna beszivárgott a minákba s a legelső kemenczének fellobbanása semmi kárt sem tett a hidban, hanem Auert szaggatá darabokra. Átkozott legyen a sír porában is.
Itt volt alkalmunk az Istent színről-színre látni. Velünk küzdött, fejünk felett állt, hozzánk beszélt.
Mikor városunk üszkei égtek, esőt adott az égből, eloltá a tüzet s a mi kárt az ellenség egy év alatt tett Magyarországnak, egy hét alatt bőven visszafizeté mindazt. Arany hullott az égből, mondják a földmívelők.
Mikor fegyvereink Buda falait ostromolták, velünk volt, reá szakasztá felhőit az ellenség pokol tüzére s eloltá azt, elvette erejét s mikor az utczák vérrel voltak végig festve, mikor a csatának vége volt, kifacsarta felhőit Buda köveire s lemosta róluk a vért s e közben mennyköveivel belevert az elátkozott falakba, mintha mondta volna, hogy azokat mind le kell dönteni az utolsó kőig, fundamentomostól, hogy helye se maradjon.
Hiszek egy Istenben, mindenható atyában…
E percz óta pietista vagyok. S bármi történjék, ember hatalmától nem féltem Magyarországot többé.
V.
Míg Magyarországnak igen kevés talpalattnyi földe volt, meg tudtuk vetni a lábunkat rajta, most, midőn majdnem egész Magyarország a miénk, nem tudom, hogy hol állok? Veletek semmi szellemi közlekedésben nem lehetvén (ezen egyébiránt segítünk) olyan formán orientálom magamat, mint a kinek a kalapot a fejébe húzták.
Azzal a meggyőződéssel szivemben, hogy az administratio terén lényeges változásoknak kelle történni, mindenütt a régi roszszal kell találkoznom, a mikor aztán erősen meg vagyok akadva nem tudva, hogy e gyomok journalisticus irtogatásával teszek-e ügyünknek jót, vagy ha azokat elhallgatva a közönség előtt, csupán veletek tudatom, mely utóbbi esetben ismét nem tudom, hogy mért kellett születnem papirosfogyasztónak?
A régi kormánybiztos rendszer még mindig ugyanazon járvány, a mely volt; ezek a mindenünnen összehajtott csizmadiák, ketten-hárman grassálnak egy és ugyanazon helyen, egy és ugyanazon ügyben mindenféle aláirású megbizatásokkal s tesznek egymásnak rettentően ellentmondó intézkedéseket. Egy félkegyelmű itt, valami B. nevű (tavaly asztalos legény volt) széltére sequestrálja a honárulók javait, például báró Nyáryét, a kinek a fia nálunk honvéd hadnagy; azok az emberek aztán nyakra-főre szöknek és lesz belőlük forcirozott honáruló. Áll pedig a vagyon lefoglalás abból, hogy az ember a birtokos lovait elhajtja a maga számára.
Ez a férfiú itt rendeleteket ad ki, mik egy Kara-Mustafának becsületére válnának.
Ez lehetetlen, hogy a mi elveink kifolyása legyen.
Rossz, igen rossz sensatiót csinált azon elv gyakorlatba vétele is: miszerint a meghódolt megyék tisztviselői minden előleges inquisitio nélkül cassáltatnak.
Tolvajoknak, rablóknak egy kerülök-fordulok alatt meg van engedve a rehabilitatio, s azoknak, kik politikai hibát követtek el, nincs. Aztán nagyon jól tudják ám itt az emberek, hogy azok, kik most gyávákra, kétségbeesettekre itéletet hoznak, a kisértetek napjaiban nem voltak kevésbé esendők, mint akárki más.
Aztán, ha azon elv nem forogna is fenn, hogy ne csináljunk magunknak par force egy halálra sértett reactionárius pártot, abból a csekély prosai okból, hogy hát azok, kiket értök cserébe veszünk, jobbak lesznek-e náluknál? Nem találok ez eljáráson tanácslandót.
Nekem még az nem ok: valakit jó embernek nevezni, hogy semmi, rosszat nem tett.
Hiszen nézzétek meg *megye új tisztviselőségét. Tisztelet, becsület legyen neki, de én nem szeretnék viczispánja lenni. Ha ez mindenütt ily szépen megy, ide s tova a belügyminister sorsát nem irigyleném.
Ily időben, hol minden valamit tudó főre halálos szükségünk van, egy tollvonással leszorítunk annyi practicus embert az administratió teréről s szerzünk magunknak egy legió tisztviselőt, a kik meglehet, hogy igen szép piros tollakat hordanak, de most tanulják az ábéczét.
Az ember igazán nem tudja: a régiek elvesztése-e a nagyobb baj vagy az újak acquisitiója?
E végtére is legjobb barátja az embernek a megtért ellenség és legrosszabb ellensége az elpártolt barát.
Kár volt nekünk azt az egyet Windischgrätztől eltanulnunk.
Pedig mást is tanultunk tőle. Azoknak a hódolatnyilatkozatoknak közzétételét – a hivatalos lapban.
Hogy valaki – a város vagy megye – privata diligentia – köszöntőt irjon a kormánynak, az ellen nincs kifogásom; de hogy a kormány ezt közzétegye, vagy plane a nyilatkozatokat elrendelje, azt nem értem. Magyarország nyilatkozzék, hogy elismeri-e természetes és törvényes kormányát? Lehet-e ezt valakinek kérdésbe hozni, ki ügyünk igaz voltát ismeri?
Magyarország meghódoljon maga magának? Kivánni attól a néptől, mely önként adta a hazának vagyonát, nyugalmát, lelkesedését, vérét: hogy most szavakban nyilatkozzék. Nem beszélnek-e tettei? Nem beszélnek-e áldozatai?
Azt, hogy Windischgrätz nyilatkozatokat közlött, értem; irás kellett neki arról, a mivel effective nem birt; de a magyar csak tulajdonát kapta vissza. S végtére hódolhat-e a nemzet tulajdon kormányának, tulajdon tisztviselőinek? Ti a nemzetnek választottai vagytok, nem urai: ti a nemzetet képviselitek, hát azok kiket képviselnek, kik hozzátok a nemzet nevében hódolat-nyilatkozatot irnak?
Ha ti irnátok ki hódolatot egy tőletek külön vált souverainitásnak, azt érteném; de itt ti magatok vagytok nemzet és souverain.
VI.
Egy körülményre, úgy látszik, ti ott Debreczenben teljesen nem is figyelmeztek.
Budapest elhagyatottságára s mindenre, mi ezt szükségkép kiséri.
Budapest Windischgrätz és Hentzy által megkapta a keresztséget s fővárossá keresztelteték fel.
Nevezetes csatákat vivott a magyar, nagy győzedelmeket említhet fel, de győzelmeiben az epochális tény fővárosa visszavétele.
A télen azt tanultuk, hogy Debreczenből is vissza lehet Magyarországot szerezni; de azt is, hogy Magyarországot csak Budapestről lehet kormányozni.
Mi is megtanultuk, mi nekünk Budapest, a főváros is megtanulta ismerni önbecsét, öntudatra jutott, s azt nektek ignorálni nem volna szabad.
A téli szenvedések, az elzáratás után, s az utolsó bombáztatás által Budapest megifjodva lépett ki a viharokból.
Fogoly volt nehéz börtönben, kinozva és sanyargatva őrei által, de megtanulta azoknak becsét érezni, kiktől elszakíttatott. Elzárva nem is tudta mennyit epedtünk utána, nem – mennyit fáradott a sereg visszaszerzéseért?
Mienk lett újra, inkább mienk, mint valaha volt – de nem szabad vele elhagyatottságát éreztetnünk.
A főváros hónapokig más életet élt, mint mink. Lemosta szelleméből a börtön a multak emlékeit. Elfogultság, elővélemények nélkül nyilt meg számunkra, kész minden impressio befogadására, ami tőlünk jő.
És nincs, ki szóljon hozzá a mi nyelvünkön, azon hangon, mely után epedett annyi hónapig.
A főváros elmaradt közéletünk közelebbi fejlődésétől, hol mi vagyunk ma, a tér idegen s ismeretlen neki. Bámulja, hol találta meg s hogyan, kiket elvesztett? de hogy jutottunk ide? nem tudja, nincs ki elmondaná neki.
Szólhat hozzá a multról, szólhat a jövendőről bárki, nem tudja kinek higyjen, kitől óvja magát?
Keres mindenfelé minket és nem leli azokat, kik erősek voltak a hitben, s kiknek Isten megadta a győzedelem örömét.
Nem látja sehol a magyar kormányt, annak halvány képe él néha placátjaiban a biztosnak.
Mindez nem elégítheti ki a fővárost. Nem lehet a nemzetben erős rendes élet, míg a vérforgás nem szivből indul ki.
Szeretnék elmondani mindent, mit gondolok, de mondani nem is akarok, hogy meggyőzzelek, miszerint minden percz drága, hogy itt legyetek.
Minden emberen látszik a kegyelet kormányunk iránt, mindenki keres okot késedelméért, de oly nehéz lelni, mi valószinű volna s megnyugtatná.
Jertek minél előbb s jőjjetek, mint hódítók s béke angyalai. A megtisztult főváros szenvedésekben megtisztultnak tart benneteket is, s repesni fog szive örömében, ha befogad ismét.
Istenért ne késsetek.
VII.
Ha hét bűnös között egy ártatlant elvesztetek, többet ártotok vele, mint ha egy ártatlanért hét bűnösnek kegyelmet adtok.
Mit fog szülni a meghódolt megyék tisztviselőségének általános abandonirozása?
Mit fog szülni ez elv, melyet a theoria nem ajánl, a praxis el nem fogad?
A mostani magyar kormánynak oly hatalma van a nép fölött, minő nem volt egy ország kormányának soha: – a szeretet.
Mikor Magyarország területének nyolcz tizedrésze ki volt véve a törvényes és természetes kormány fizikai behatása alól, mi tartotta volna meg a nemzet számára az elfoglalt részeket? Nem a szeretet-e? Az imádás, semmi kényszerítés, semmi ámítás által meg nem adható ragaszkodás egy ügyhöz, mely veszni látszott, de a mely szent volt.
Míg az osztrák zsoldosokat halálosztó fenyíték veri a csatába, mi tartja össze a magyar seregeket, kik még tegnap a földet szántották s ma az ágyúknak rohannak? Nem a szeretet-e? E szeretet, mely mindent, a mi szép, a mi nagy, Istent, hazát, szülötte földet, jogot és dicsőséget egybefoglal.
Míg az osztrák császár minden darab kenyérért, mit e föld terme, de nem az ő számára, pecsétes levelet kénytelen kiadni, kemény sanctiójával a kötélhalálnak, míg minden utczaszegleten kémeket, minden faluban vészbiróságot kénytelen fölállítani, hogy az emberek ne beszéljék azt, a mit ő hallani nem akar; mi varázs az, mely minden szívet és minden ajkat megnyit, hogy érezze, hogy mondja azt, mit egy egyszerű polgár nem parancsol, – kér a haza nevében; mi iszonyú erő az, mely a semmiből hadsereget teremt, mely e hadseregnek semmiből enni ád, fizeti, ruházza, ha fogy, kiegészíti, mely a földművesnek azt mondja, vedd el falatodat, add a hazának, oszd meg ruházatod vele, hagyd el tűzhelyedet s menj érte csatázni, szedd le templomod harangjait s önts ágyút belőle, ha meghalsz, ne sírj, kiálts éljent a hazának! Nem az a végtelen szeretet-e, melyről csak az ábrándozóknak volt tiszta fogalmuk, míg tettekben nem nyilatkozott, örök és való tettekben, minő az ércz?
Erősebb kormányzási pálczának hiszitek-e a félelmet, mint a szeretetet?
Azt fogjátok rá felelhetni: igen, a bűnnek legyen félelme a törvény szigorúsága iránt.
De a kormányzat nem törvények kiszolgáltatása.
Ti a törvényeket hozzátok, de azoknak kiszolgáltatói nem vagytok, ti még azt sem tudhatjátok, hogy azon törvények, miket ti szigorúaknak alkottatok, szigorúan fognak-e végrehajtatni?
Így azon rendelet, mely a meghódolt megyei tisztviselők kassatióját elhatározza, azokra nézve, kik szívükben vétkeztek a haza ellen, kis büntetés; azokra nézve, kik bensőleg hívek maradtak, igen nagy.
A magyar Corpus Juris szoros egybefüggésben van Magyarország históriájával.
A hol valamely bűnre élesebb törvény van hozva: ott tudni lehet, hogy azon bűn nagyon el volt terjedve. A magyar törvényhozók sok törvényt megalkottak, de egyet sem ok nélkül.
Ha a kassaló rendelet egykor törvényeink közt helyet foglaland, a historikus azt fogja belőle kiolvashatni, hogy 1849 januárjában igen sok hazaáruló lehetett Magyarországon.
Mi azonban tudni fogjuk, hogy akkor nem a hazaárulók száma volt sok, hanem azoké, kik a haza jövendője fölött kétségbe voltak esve.
Hogy igazat mondtam, nem hivatkozom azon körülményekre, mik közt az ellenség által megszállott földek tisztviselői voltak, hanem utasítom a nemhivőket azon inquisitionális aktákra, mik a gyémánt-pör részleteiben adatokul szolgálnak. Azok megmagyarázandják, hogy mint hittek a haza jövendőjében azok, kik legjobban diktálták a guillotint a kétségeskedőkre és eltántorultakra.
Én részemről nem akarnék e tények számára a törvénykönyvben monumentumot építeni, hallgatok róluk orczapirulással s azóta nem jut gyűlöletemnek egy-egy szikrája sem azok számára, kik szájjal vétkeztek, de tán lelkükben, vagy éppen tetteikben hívek maradtak az egy igaz hazához.