Sforza Bona a lábait csókolá a szerzetesnek. Azután megdicsőült arczát felemelve, hogy a feljövő nap sugarai rávilágítottak, kebléhez szorítá a szerzetes kezét.
– Hála neked, szent atyám. Végy oltalmadba ezután is engem, és az enyéimet. Bizony szentül fogadom neked, hogy hű szolgálód leszek mind a sirig, s a mi kivánságot kimondasz előttem, az nekem égből jött parancsolat lesz.
– Ámen. És most halld meg a legelső kivánságomat. Ő kivánta azt, a megholt királyné, hogy holtteste az Ulászló Ármin király templomában temettessék el, királyi pompával, a Jagellok kápolnájában, az arany kupola alatt.
– Esküszöm, hogy a kivánságod teljesülni fog.
– És azt senki meg ne akadályozza.
– Nec portæ inferi!
X. FEJEZET.
TÖRVÉNYSZÉK EGY HALOTT FÖLÖTT.
Még ez időben a jezsuitarend nem volt a világon. Loyola Ignácz még akkor Don Inigo Lopez de Recalde nevet viselt, s mint vitéz lovag élte világát Ferdinánd király udvaránál, harczolt mórok és francziák ellen, szerette a czifra ruhát, a szép lovakat, meg a szép asszonyokat. Szívhölgye (a hogy maga elbeszélte egy barátjának), nagyon magas rangú hölgy volt, több egy herczegnőnél.
A hatalmas rend támadása előtt, valahány ház, annyi szokás volt a papi rend közt. Némelyik rend nagyon szigorú fegyelmet tartott, a másik egészen világias volt, főnemesekből lettek püspökök, s a püspökök vezettek harczi dandárokat. A Cánonokat sem igen ismerték. A tanácskozásokban is vegyesen vettek részt egyháziak és világiak.
Mikor Sforza Bona fogadást tett fráter György előtt, hogy Borbála királynét a Jagellok kápolnájában fogja eltemettetni, nagy feladatot vállalt magára.
A halottak fölött egy tribunál itélt, melynek az elnöke maga a király volt. Ez a tribunál minden olyan esetnél összeült itéletet hozni, midőn egy nevezetes halott követelt magának nyugvó helyet a waweli nagy székesegyházban. Ezt a nagy tiszteletet csak úgy lehetett elérni, ha valamennyi biró, egy ellenében, rászavazott. Egynek kellett lenni, a ki ellenezze. Ez volt az «advocatus diaboli».
De a jelen esetben tizenegy volt ellene, és csak egy mellette. Maga a király.
Borbála királyné, mint öngyilkos, jelent meg a tribunál előtt. S az öngyilkosokra irgalmat nem ismerő törvények voltak hozva.
A wawelhegyi fényes bazilikának tizenhat kápolnája van, azoknak egyikében tartották a halottak fölötti tribunált. A birák egy gömbölyű asztal körül ültek, az előlülő király széke egy lépcsővel kimagaslott. Az asztalon hétkarú tartóban viaszgyertyák égtek, melyek a fekete posztóval bevont kápolna sötétjét nem birták elűzni. A gömbölyű terem ajtaja nyitva volt, azon át tört be a halavány külfény, melyet a tornácz a felső ablakon át kapott. Itt a külső tornáczban, az ajtó előtt keresztbe téve, volt az ólom koporsó, melyben a meghalt királyné feküdt. A koporsó födelén volt egy gömbölyű csiszolt kristálylap, melyen át a halott arczát meg lehetett látni.
A vádlottnak az ajtón kívül kellett várni, a míg meghozzák fölötte az itéletet. Künn, az elzárt szűk udvaron álltak egymás mellett az aranyos halottvivő hintó, tetején koronával, és a bakó lángvörösre festett szekere.
A kápolna hátterében volt két fülke, a fekete posztószőnyeg miatt észrevehetetlen, azokban ült a vádló és a védő: Tomiczky és fráter György.
Midőn a király is megérkezett, a templom belsejéből nyiló ajtónál a tribunál syndikusa, a krakkói püspök, felszólítást intézett hozzájuk.
– Intrate, qui vocati estis.
Erre mind a ketten beléptek.
Felszentelt papi személy volt mind a kettő, a kiknek nem kell esküt letenni. Csupán a feszület megcsókolására voltak bocsátva.
– Beszélj! Mondá a püspök fráter Györgynek.
A szerzetes röviden, kevés szóval elmondá, hogy ő Borbála királyné nevében esedezik, ki bűneit keresztyénileg megbánva, a halotti szentségeket fölvéve, örök nyugalmára szállni kivánkozik, rangjához illő módon, a Jagellók sirboltjában eltemetve.
Utána beszélt Tomiczky.
Az ő szokott hányiveti világias modorában, mintha csak asztaltársaság előtt adna elő emberszóló mendemondákat, darálta el a meghalt királyné elleni vádbeszédet. Igen rossz konyhalatinsággal beszélt, útféli mondatokkal borsozva a beszédét, úgy, hogy a király félrefordítá a fejét.
Tomiczky pedig azt hitte, hogy a királynak, s különösen a leendő királynénak, nagyon kedves szolgálatot tesz, a midőn a megholt királynét olyan nagyon elrágalmazza.
Utoljára a krakkói püspök meg is sokalta már és közbeszólt:
– Quod multum, stultum. (A mi sok, az bolond.)
Erre aztán Tomiczky diadalmasan ragyogó arczczal fordult fráter György felé, ki halálsápadtan, mozdulatlanul, mint egy sirszobor, állt a király karszéke mellett balfelől.
– Ámde a legfőbb bűne a halottnak, mely őt a királyi sirboltban nyugvásra méltatlanná teszi, az elkövetett öngyilkosság! mondá Tomiczky.
– Való-e ez? kérdezé a pater syndikus, fráter Györgyhöz fordulva.
– Való.
A király egy nagyot sóhajtott. Vajjon egy nagy tehertől szabadult-e meg a lelke, vagy egy még nagyobb teher sulyosult reá?
Erre Tomiczky teljes diadalérzettel vonta elő a szutánja kebléből az összegöngyölt pergament.
– Akkor én követelem az egyházi kánonok értelmében a vádlotton a kiszabott büntetést végrehajtani.
S azzal felolvasá egyenkint a kánonokat, melyek «de sepultura» (temetkezés) és «de suicidio» (öngyilkosság) s kiváltképen «de sepultura asinina» (szamaras temetség) intézkednek.
«Canon 9–12» – «Canon 23 qu. 5» – «Canon 11–12 X».
Megannyi szent és megmásíthatatlan parancsolat.
S ezeknek értelmében követelte Borbála királyné holttestén a megtorló bűntetést végrehajtani. Koporsója egyházi beszentelés nélkül éjjel, népelnyugvás idején, a hóhér szekerén, szamár által vontatva, vitessék ki a városon kívül, s a peczérek által a bitó alatt legyen elsirolva.
A király rémtekintettel nézett fráter György arczába: Tudsz-e itt segíteni, ember?
Tomiczky büszke elégültséggel tette le a kánonok másolatát tartalmazó tekercset a syndikus elé, s aztán gúnyos lenézéssel sandított félvállról fráter Györgyre: «nos! magister kaminarius, hát van erre valami diákságod? Fajankó!»
Ekkor aztán megszólalt fráter György. Igen szép, választékos latinsággal beszélt. Elismerte a kánonok intézkedéseinek helyességét. Valóban szükséges a szigor a keresztyének között. Ámde az egyházi atyák kivételeket tesznek az általános szabályok alól. Szent Eusebius megengedettnek tartja az öngyilkosságot azon esetben, ha egy tiszta erényű hölgy, azért, hogy szüzességét megóvja, önkezével szerzi meg a halált. Szent Chrysostomus mentséget nyujt az öngyilkosnak abban az esetben, ha az tettét őrültségi rohamban követte el, a midőn nem tudta, mit cselekszik, s bűne az incselkedő sátánra hárul. Ez esetben, ha nem is a teljes egyházi pompát javasolja, de elengedi a meggyalázó temetést, sőt megengedi a csendes misét az elhunytért, sőt annak templomi sirboltban eltakarítását. Végül pedig Szent Hieronymus egyenesen erénynek hirdeti az olyan öngyilkosságot, melyet valaki hazájának, vagy a keresztyén egyháznak javára és üdvére követett el. Ily esetben az önmagát megáldozó tette martyriumnak veendő, s annak a teljes egyházi pompa és beszentelés megadandó.
Fráter György egyenkint szedte elő csuhája oldalzsebéből az apró vaskos könyveket, s ráfordítva az idézett lapokra, odarakta azokat a birák elé.
A szerzetes tudákossága fölöttébb meglepte a tribunál tagjait, Tomiczky sárga lett a düh és irigykedés miatt; ilyen replikát nem várt a lenézett baráttól. Az idézett patresek pedig egészen ismeretlenek voltak előtte. Korlátolteszű emberek szokása szerint a gorombaságban kereste a felülkerekedés módját.
– Flocci! Nihili! Kiálta mérgesen. Mit imponál nekünk Hieronymus? Hieronymus egy hitetlen eretnek volt, a ki a konstanczi zsinaton megégettetett, istentagadás miatt, s hamvai a Rajnába szórattak. Az ő doctrinái nem alterálják a kánonokat!
Most azután fráter György idején valónak találta, az ellenfelét tökéletesen a sarka alá gázolni.
– Ime nézzétek szent atyák ezt az ignoráns stupidus embert, a ki összetéveszti Hieronymus Faulfischt, Husz János czimboráját, a ki szarvakat emelt a pápai hatalom ellen, szent Hieronymussal, az antiochiai patriarchával, a szentirás magyarázójával, a szüzek kolostorának és az asszonyi egyházi rendeknek megalapítójával, a psalteriumok és homiliák tudós szerzőjével, a kinek csontjait ereklyeként őrzik Rómában, a Vatikánban. És ilyen ember ül a szent sanhedridban, bölcseségükről hirhedett lengyel prælatusok között, a kinek leczkéket kellene venni a krakkói szeminárium legutolsó novicziusától! És ilyen ember tart itéletet az asszonyok legtökéletesebbje fölött, Jagello Zsigmond király felesége, Jadviga fölött.
(Borbálának, a midőn lengyel királynévá lett, a nemzet kegyeletétől őrzött Hedvig nevet kelle fölvenni = Jadviga.)
Erre a kegyetlen megtaposásra Tomiczky elnémult, szeme szája elmeredt, egy szónak nem volt ura többé.
A syndikus még meg akarta menteni a mit lehetett, a lengyel püspöki kar tekintélyéből az idegenhoni zserzetessel szemben, s azt a kérdést intézte fráter Györgyhöz:
– És már most a három egyházi atya közül melyiknek az enuncziaczióját idézed a klientélád védelmére? vajjon szent Eusebiusét-e, ki a szűzi erény megóvásánál engedi meg az önkéz adta halált, vagy szent Chrysostomusét, ki a biblia szavait idézve: «ne itéljetek, hogy ne itéltessetek», megbocsát az öngyilkosnak, ha az gonosz szellemtől volt megszállva, avagy pedig szent Hieronymusét, a ki azt mondja, hogy az öngyilkosság erény, ha az a hazának és a keresztyénségnek javára szolgált?
– Bizonyára szent Hieronymusét.
– S állíthatod, hogy Jadviga Borbála királyné öngyilkossága által hazájára nézve üdvös cselekedetet vitt véghez?
– Valóban azt tette, még pedig mind a két hazájára, Magyarországra és Lengyelországra nézve egyetemleg.
– Megerősíted ez állításodat papi hiteddel? kérdé a püspök.
– Lelkem rajta. Mondá fráter György, kezeit mellén keresztbe téve.
És lelkében igazat mondott. A szó szerinti értelemben nem. A haldokló nem mondta azt neki. De ő túltette magát a holt betükön, s a kitalált igazság értelmében beszélt. Borbála bizonynyal megáldozta magát azért, hogy mind a két hazájáról nagy veszedelmeket elfordítson.
Lengyelország forrongott Zsigmond király késő őszi szerelme miatt. A szerelem tárgya miatt is. Sforza Bona nem volt törvényes szülött. Ő Gonzaga herczegnek balkézi leánya volt. S a lengyel nemesség büszke a családfák tisztaságára. A szerelmes király botlását csak a házasság takarhatta el, az is keservesen, s ez nem mehetett végbe, míg Borbála meg nem hal. Hát Zápolya haragja? Bizonyára az a fehér arcz ott a koporsófedél kristály lapja alatt, az választotta el a két nemzetet, hogy fegyverrel ne rontson egymásra. S lengyelnek magyarnak ez idő szerint szorosan össze kellett tartani.
Talán a bírák is megértették ezt a talányt.
Az itélet tizenegy szóval egy ellen, azt mondá ki, hogy Borbála királyné érdemes a Jagellók sírboltjában egy fülkére, csupán azt köték ki, hogy sírkövére egyedűl a «Jadviga» név legyen fölvésve.
Tomiczky még protestált, de a király szavába vágott:
– Hallgass! A királyné föl van oldozva a vádak terhe alól és én meghagyom és megparancsolom az egyháznagyoknak és a világi főméltóságoknak, hogy a megdicsőültet királyi felségéhez illő pompával takarítsák el, ravatala a királyi vár czimertermében állíttassék fel, körülvéve Lengyelország, Lithvánia, Brandenburg és a Pokuczföld czimereivel, hét napig a nép tiszteletének ki legyen téve a koporsó s az alatt a harangok felváltva szóljanak a város templomaiban. A beszentelésre valamennyi püspökök és praelatusok felgyülekezzenek, a temetés órájában a nemes testőrség sorfalat képezzen a Wawel-templomig a posztóval bevont utczán. A Jagellók kápolnája a koporsó előtt megnyittassék, melyet az ország főfő zászlósai vigyenek a sírboltig vállaikon, a vár minden ágyui salvékat dörögjenek, a megboldogult királyné emlékének megörökítésére emlékpénz veressék, s az a nép között szétszórassék, e hét nap alatt az egész országban minden lakomázás, tánczolás, játék és virginálás betiltassék. Végül a megholt leli üdvéért száz engesztelő mise mondassék. Ez királyi óhajtásom és parancsolatom.
Tomiczky csak most kezdte észre venni, hogy a király kedélyében minő változás történt. Felületes észjárásával nem birt annak az okára rátalálni.
A király még azután azzal is kitüntette kegyes jó indulatát, hogy fráter Györgyöt bizta meg a királyné requieme alkalmával tartandó egyházi gyászbeszéddel. Fráter György lengyelül is olyan ékesen tudott beszélni, mint latinul és magyarul.
Az itélet kimondása után maguk a főtisztelendő birák vevék vállaikra a koporsót s a kápolnából az udvaron álló díszes hintóba emelték, úgy szállíták azt a királyi várig. A király fedetlen fővel, a főpapok a kis capuciummal a fejükön kisérték odáig a koporsót gyalog.
A gyászünnepség azon rendben történt meg, a hogy azt a király elrendelé. Nagy volt a sokadalom mind a köznép, mind a slachcziczok részéről, a főurak teljes gyászpompában jelentek meg a temetésre s minden szerzetes rendnek ott volt a küldöttsége a requiemen.
Fráter György halotti beszéde mindenkit meghatott. Szép nyelv és igazán érzett mondások tették kitünővé.
A gyászszertartásra azután következett a nagyszerű halotti tor, mely késő éjszakáig foglalkoztatá az ünneplő gyülekezetet. Ez mind Lengyelországban, mind Magyarországon így volt szokás.
A király félrevonult a torozó társaságból, a mint megbántás nélkül tehette.
A várpalotából a templomba sietett. Ott a sekrestyéstől egy lámpát kért s egyedül, senkitől nem kisérve, leszállt a Jagellók sírboltjába.
A sírboltban égett az örök lámpa.
A halvány fénynél egy fehér csuhás szerzetest látott a király, a királyné koporsója előtt térdepelni és imádkozni. El volt rendelve, hogy egy barát éjjel-nappal imádkozzék e helyen.
A király fellépdelt a márvány-lépcsőkön, melyek a koporsóhoz vezettek, s lámpájával oda világítva a kristálylapon keresztül meglátszó halott arczába, sokáig elmerengett rajta, közbe egy nehéz sóhaj tört ki kebléből, mely közel volt a zokogás hangjához.
S ennek a hangnak viszhangja támadt, sóhaj és zokogás.
A király figyelmessé lett az imádkozó barátra. Oda világított az arczába a kézi lámpával. Megdöbbent, a midőn ráismert.
– Fráter György! Te vagy itt?
Arra az is fölveté a fejét:
– Zsigmond király! Te vagy itt?
XI. FEJEZET.
FOKRÓL-FOKRA.
A király leszállt a koporsóhoz vezető lépcsőkön a baráthoz.
– Istenhez folyamodtam nagy szorongattatásomban és ő ime meghallgatott engem. A megboldogult lélekhez fohászkodtam és ő meghallotta fohászomat. Te vagy az, a ki segítségemre küldve lettél.
A két férfi azután hosszasan merengve nézett egymás szemébe. E néma szembeszéd alatt azt tudakolá a barát a királytól, «mit siratsz te a halott királynédon, a kinek a halálhire rád nézve csak örömhir?» A király pedig azt kérdé a baráttól, «miért jösz te éjnek éjszakáján ide, az én királyném fölött virasztani? Mi volt ő te neked?»
Megtalálták-e a választ egymás tekintetében?
Fráter György megtalálta s ki akart térni előle.
– Fölséges úr! Én csak az igazságot védelmeztem, s kötelességemet teljesítettem.
– Az én lelkemet nagy nyugtalanságtól szabadítád meg vele. Én téged kinevezlek a leendő királyné gyóntató atyjává.
S azzal saját melléről leöltve a nehéz arany lánczot, azt a szerzetes vállára kapcsolá.
– Van szüksége az én fehér csuhámnak erre az arany lánczra?
– Ennek az arany láncznak van szüksége erre a fehér kámzsára.
– Hogy-hogy lehetnék én azonban a leendő királyné gyóntatója? holott nekem vissza kell térnem az én hazámba, a hol zárdafőnök vagyok.
– Mától fogva több vagy, mint sajóládi apátur. A mai szent napon szerzetes testvéreid, a czensztochovoi pálosok conventet tartának, mindnyájan meg voltak hatva a királyné fölött tartott halotti beszéded ékes és tudományos voltától s az apáturság vacantiában lévén náluk, téged választának meg czensztochovói apáturrá, valamennyi szavazattal.
A czensztochovoi apáturság volt a pálos rend leggazdagabban javadalmazott zárdája. Ezt még a Magyarországon székelő főapátur is promotiónak tartá.
– Saját érdekemért elhagyjam-e a hazámat?
– Hazád érdekéért kell azt tenned. Te tudod azt jól, hogy Lengyelország nyugalma Magyarországnak oltalma. Azért jöttél ide a királyné űgyét védelmezni. Folytasd a munkádat. Láttad ma azt a pompát, a mit a lengyel főrendek és főpapok összehalmoztak a sírba szálló királyné tiszteletére, hallottad az utczákon a nép zsolozsmáinak égretörő hangjait: ez mind egy protestatió volt az új királyné ellen. Ugyanezek a mágnások, nemesek és parasztok átokkal és szitokkal fognak a királyi vártól a wawel-templomig a díszhintó után rohanni, mely Sforza Bonát a menyegzői ünnepélyre viendi, s a kik Jadviga királyné koporsóját virágokkal áraszták el, azok szalmakoszorukat és az utczák szemetjét fogják az utána következő királynéra szórni. És az összes lengyel főpapok között nem lesz egy sem, a ki ez esküvőnél pontifikáljon és ráadja az áldást. Én ismerem az én népemet. Te az ég által lettél küldve a mi megszabadításunkra. A czensztochovoi kolostorban te, a főapátur egész csendben, minden világi pompa nélkűl, elvégzed a szertartást. Mint nem e nemzet szülötte, nem törődöl a lengyel nemesség indulatoskodásával. És megmented a trón iránti tiszteletet.
Fráter György végig tekintett az egész helyzeten.
A király kénytelen bünös szerelmét törvényesíteni. Sürget az idő és a természet. Nincs haladék a népharag lecsillapultát bevárni. S a lengyelnél a nép érzülete alkotó és romboló erő. A szeretett királyért százezernyi hadsereg tömörül össze, s megy vele minden poklokon keresztül, legázol tatárt, muszkát, oláhot, de a megvetett királynak nincsen tábora, egy szégyenfolt cseppenjen a biborpalástjára s a kész százezernyi tábor szétrepül, mint egy ködkép.
– Elfogadom a testvérek választását.
Igy lett Fráter György a leggazdagabb, a legtekintélyesebb pálos-zárda apáturává.
Nyolczadnapra Jadviga királyné temetése után végbement a királyi pár esküvője a czensztochovoi monostor Szent-György templomában. Fráter György volt a szertartást végző pap.
Egy hónapra ezután ismét ünnepélyes szertartást látott a pálosok kolostora, keresztelőt. Ismét Fráter György volt az egyházi szertartást végző pap, aki Zsigmond király és Sforza Bona királyné ujszülött leányát a keresztségben «Izabella» névvel adományozá.
… Ez az Izabella volt a gondviselés által elküldve, hogy egykor Zápolya János felesége s aztán Magyarország uralkodó királynéja legyen.
Jegyzet. 1715-ben jelent meg Párisban Bechet Augustintól, az useri templom kanonokjától írva egy nevezetes monografia e czím alatt: «Histoire du ministere, du cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie, Primat et Regent du Royaume de Hongrie etc. Dedie A. S. A. S. Monsigneur le Prince Ragotski. Avec Approbation et Privilege du Roy». Martinuzzi bibornok, esztergomi érsek, primás és Magyarország kormányzójának története. Felajánlva ő fensége Rákóczy fejedelemnek. A király helybenhagyásával és szabadalmával. A szabadalom 1715 márcziusban kelt, tehát még XIV. Lajos által lett helybenhagyva, ki azon év őszén halt meg. A mű kiadója Jean Geoffroy Nyon.
Ez a munka a leghitelesebb adatokból van összeállítva s rendkívül érdekes részleteket tartalmaz Martinuzzi életéből, melyek több helyen értelmes helyreigazítással szolgálnak. Különös, hogy nagy történetírónknak, Horváth Mihálynak erről a nevezetes monografiáról nem volt tudomása frater György monografiájának megirásakor. Ebben az mondatik, hogy a budai pálos kolostor főnöke fráter Györgyöt Lengyelországban a krakkói kerületben levő czensztochovoi zárda főnökévé, priorává nevezte ki. Ellenben Bechet igy adja elő ez eseményt.
«Ses grands talents le firent considerer avec distinction dans son Ordre, Sa reputation y devint si grande, que l’Abbé du fameux Monastere de Censtoconiano en Pologne étant décédé, quoique dans un autre Royaume, et une Province eloignèe, les Religieux sé’tant assemblez en Chapitre general pour s’élire un autre Superieur, ils jetterent les yeux sur George, et d’une voix le choisirent pour leur Abbé.»
(Nagy tehetségei megkülömböztető tekintélyt szereztek neki az egész Rendnél, jó hire oly nagy lett, hogy miután a hirhedett czensztochovoi kolostornak Lengyelországban meghalálozott az apátfőnöke, bárha más országba való volt is, s oly távoleső tartományba, még is az általános káptalani gyűlésen az új főnökválasztásra egybegyűlt szerzetesek Györgyre vetették a szemeiket s egyhangulag őt választák meg apátjukká.)
Tehát a lengyel szerzetesek választották meg és pedig apáturrá, nem pedig a budai zárda nevezte ki perjellé Czensztochovoba. Ez a hirhedett s királyilag dotált kolostor nem is lehetett filiája a budakeszi szerény zárdának, melynek épülete ma is fennáll, mint egy sváb tehenész gazdasági tanyája.
S a mit Bechet ír továbbit Martinuzziról, az ismét ez adat hitelességét erősíti meg.
«Cette election honorable flattoit son penchant, cependant il en apprit la nouvelle sans aucune emotion, et toujours il montoie sang froid en pareilles occasions. Il semble, que les dignités et les honneurs venoient au devant de lui, jamais il ne fit paroitre d’empressement pour les acquerir et les remplit toujours avec une grande dignité. Dès quil eut pris possession de son Abbaie, il en règla les affaires temporelles avec une prudence, et les spirituelles avec un zèle admirable. Comme il avoit on discernemans singulier a connoitre le caractère des esprits, il distribua les emplois selon la portée d’un chacun. Jamais il n’exigea de devoirs, dons il ne donna l’exemple, toujours le premier et le dernier aux exercises de la regularité.»
(Ez a megtisztelő választás hizelgett az ő hajlamainak, azonban ennek a hirét minden felindulás nélkül fogadta. Mindenkor hidegvért mutatott hasonló alkalmaknál. Úgy tetszik, hogy a kitüntetések helyébe jöttek, soha sem mutatta, hogy azoknak elnyerésében serénykedik, s azokat mindig nagy méltósággal töltötte be. A mint birtokába vette az apátságot, annak a világi ügyét nagy eszességgel hozta rendbe, s a lelki ügyeit bámulatos buzgósággal. Minthogy különös tehetséggel birt a szellemi karakterek megkülömböztetésében, a hivatalos teendőket kinek-kinek a hivatásához alkalmazva osztotta ki. Soha sem követelt oly kötelességeket, a mikre maga ne adott volna példát. S a vallásos gyakorlatoknál mindig ő volt az első és az utolsó.)
XII. FEJEZET.
VISSZA!
És mikor mindezen feladatait befejezte fráter György, akkor azt mondá a lengyel királynak:
– És már most megyek az én hazámba vissza, mert ott több szükség van rám, mint Lengyelországban.
S azzal otthagyta a gazdag, világhirü czensztochovoi apátságot, a fényes krakkói királyi udvart s visszament Sajó-Ládra, a szegény, földhöz ragadt parasztjai közé.
XIII. FEJEZET.
«ULTIMUS SURCULUS MASCULUS.»
(Az utolsó férfi-sarj.)
Martinuzzi, a mint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett s abban a szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni tanittatott. Magáról tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nem igen tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt, a mi volt, az diákul volt.
Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza fráter György (versenyt szokott kaszálni a jobbágyaival, lássák, hogy a munka nem Istenátok), vállán volt a kasza, az utcza végén a piacz felől nagy hujjahó támadt, az iskolás gyerekek sivalkodtak: «Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!»
Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó, egy asszony, meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle összetévesztésre, a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje turbán forma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát és száját is eltakarta, úgy, hogy csak a szeme, meg az orra volt látható és aztán férfimódra ült a nyeregben, a mi ismét szokatlan volt ezen a vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, a min mindenki nevetett. «Szarkanyelven beszél!»
Fráter György ráismert ez idiomára. Valami keveréke volt az a dalmatának, meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz s megszólítá üdvözölve.
– Dicsértessék a Jézus. Mit keres kelmed itt asszonyom?
A nő lóhátról beszélt hozzá.
– Mindörökké ámen! Hallod-e te barát, mondd meg nekem, hol van itt a lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovich György apáturnak?
– Én vagyok az az apátur, jó asszony.
– Hallod-e te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy milyen egy apátur! Annak veres öv van a derekán, arany láncz a nyakában, azon arany-kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem, ezüst nyelü görbe bot a kezében, nem kasza, mint a tiedben.
– Mégis csak én vagyok György apát, jó asszony.
– Hallod-e te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jött-ment vagyok, mert én nemes asszony vagyok. Láttam én már papot eleget. Egy bátyám püspök volt Scardonában, palotában lakott, az engem mindig az asztalához ültetett, valahányszor hozzá mentem.
– Anyám! Édes anyám! Kiálta fel fráter György s eldobva a kaszát a kezéből, odarohant a nőhöz s a körül álló nép láttára, megcsókolta a kezét.
– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuriczám? Ez a nagy mahumedember?
– Én vagyok az a te Gyuriczád, a kit kivert a palotájából a scardonai püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az asztalához.
– No erről ismerek rád! Most is olyan goromba ficzkó vagy, mindenkinek szemébe mondod az igazat. Ennyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?
– Hiszen nem értik ezek, mit beszélünk.
– Mert buták! No hát te itt vagy, de hol van az apátúr?
– Mondom, hogy én vagyok az.
– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No de jó ez a palóczoknak. No hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni nekem, meg a lovászomnak, lovastul?
S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga vezeté őt fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek legkevésbbé, még egy anyának sem.
… Husz év óta nem látták egymást.
Az asszony bizony nagyon megvénült, arczán nagyon meglátszott a viszontagság. Ostoba piktor az idő! Mentől tovább dolgozik az arczképünkön, annál jobban elrontja azt.
A vendégház ajtajánál a csengésre előjött a kulcsár felesége. Az is hajlottkorú nő volt és ment minden szépségtől. Fráter György megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, a mire szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját, ezt tiltotta a zárdai regula.
Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektorium. A hosszú nagy terem közepén egy vas rácscsal volt kétfelé zárva, mely az étkező asztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással, de nem találkozhattak.
Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek? s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.
Mikor aztán a kókvia csengetyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl egyenkint belépkedtek az étkezőbe s kiki elfoglalta a maga székét.
Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy a mint legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a helyéről, sorba odajárul hozzá és kezet csókol neki.
Fráter György pedig, a helyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a rácshoz, szerzetestársaihoz latinul szólva: «ime az én anyám» (egyike a Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az anyjának. És azután oda ül a legalsó helyre, hogy az anyjával beszélhessen, maga helyett a guardiant ültetve az első helyre.
– Beszélhetsz anyám. A testvérek nem értenek olaszul.
– Majd ha végig ettük a vacsorát.
A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő megérkeztének örömére nagy vendégség készül. «Csak léféle hétféle lesz!» a hogy a palócz dicséret jellemzi a jó lakomát.
S az ilyen jó vacsorát bizony kár volna elrontani a rossz hirekkel.
Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalról, a birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzá fogni a keserves nagy zokogáshoz.
– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuriczám, mi hozott most engem ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se kezét, se lábát nem birja, csak még épen hogy beszélni tud. Mindig engem csufolt, hogy olyan sokat darálok, azt mondta, ha én egyszer meghalok, a nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt, csak a nyelve maradt élve. Oh szegény uram, de keservesen sirok miattad.
Fráter György nem szólt közbe. Engedte a neki eredt garatot lejárni.
– Hát bizony csak arra a hirre esett össze az én jó uram, hogy a legkedvesebb fiát, azt a Mártont, a ki épen olyan fekete vaklincz volt, mint az apja, a ki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbubolt, a ki engemet mindig «sztará opiczának» gunyolt, a ki a hadnagy volt a muskétásoknál Belgrádban…
– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak, meghalt. Isten legyen irgalmas szegény lelkének.
A mostoha anya ájtatosan keresztet vetett magára.
– Szegény bátyám! S nekem azt még nem hozták hirül.
– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át az izenetet.
– Holnap requiemet tartunk az üdvéért.
– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt tele öntötték szurokkal, úgy küldték haza az apjához Kamizácz várába. Az öreg rögtön ledobbant a lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét nyögte, «Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!» S azóta sem engedi eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. «Nincs már több fiam. Nincs több Utyessenovits sarjadék!» Egyszer aztán én megszólítottam. «Édes atyus! Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?» «Az a barát?» mordult rám az öreg. Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá lettél, olyanná, a ki koldulni jár leptikával.
– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apáturrá lettem, rövid idő mulva.
– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem bontotta, nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen körülötte, a ki az iráshoz vagdalna, magam sem töröm a tollát.
– De én egyebet is küldtem nektek a levéllel együtt.
– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi ostyepka, az apád neve, meg a czímere volt rá kiformálva.
– No hát mit csináltatok azzal a sajttal?
– Megbecsültük szépen, eltettük az almáriumba.
– S nem vágtátok fel?
– Az öreg nem engedte. Hogy ő a czimerét nem hagyja szétdarabolni.
– Abban a sajtban száz arany volt elrejtve.
Az anyóka összecsapta a kezeit s sirtában nevetett.
– Száz arany a mi házunknál! Szent atyám! A hol egy aranypénz meg nem tudott melegedni, a hogy jött mingyárt elgurult. Ha én azt az öregnek most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana s összeütné a bokáját! Száz arany az ostyepkában! De hát a barát mért nem mondta?
– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a bojnyikok el ne tökítsék, de a levélben meg volt írva.
– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No de már most ő kivánja a látásodat. Azt mondta, megbocsát.
– Más szót mondok, én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom bűnbocsánatát.
– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon az egész örökség, úgy a hogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a másik után a pogányokkal harczolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg, hogy állj helyükbe, te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a legjobbik kardját, a kit már régen csak mankónak használ, még sem teszi le a kezéből soha s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó hátas lovát, egész nyeregszámostól, a ki gyöngyházzal van kirakva. Te rád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét falu, a nagy erdő, meg a dülőben levő földek. Azután meg a négykerekü patakmalom, meg a fürészmalom, meg a nagy szilva aszaló, meg a présház és a pincze, no aztán a magtár!
György engedte az anyját beszélni, nem szólt közbe. Pedig tudta jól, hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a valóságban, a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pincze kong, a magtárból az egerek is rég elszöktek.
– Ezt mind átadja neked az én uram, a mint hazajösz az ősi várba. Azt tehetsz vele, a mi neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.
György még erre sem szólt semmit, pedig az öreg asszony számított az ellenmondásra.
– No úgy-e hogy fenntartod? folytatá, és aztán a nagy Utyessenovits családnak nem fog magva szakadni soha.
Erre sem szólt semmit a pap.
Ekkor aztán az öreg asszony maga kezdett hozzá a czáfolgatáshoz.
– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol? Fiunk György már felszentelt pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot, hanem az öreg letorkolt. «Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak nincs-e feleségük? pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak, pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy hires nevezetes familiájának fentartása végett feleséget vegyen? s aztán lett hét leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, a kik még híresebbek a Thurzóknál? Aztán elkezdett az öreg csunyákat mondani, a miket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet? Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele, hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a pilist a fején hajjal s aztán danolja el azt a nótát, hogy:
Levetem a barát csuhát
Eldobom a könyvecskémet
Ölelem a menyecskémet.»
Az öreg asszonyság el is danolta azt a tréfás ritmust a fia előtt.
Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában volt már vele, hogy miért akar ő vele az apja beszélni, de az iránt is, hogy mi az ő leghelyesebb tenni valója.
– Jól van édes anyám. Mondá a nemes hölgynek. Majd ellátogatok az apámhoz.
– De hamar ám, mert az nem halogatja, mint a zsidó a halálát.
– Holnap mindjárt útra kelünk, csak elébb megtartjuk az elhunyt bátyámért a requiemet.
A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és novicziusok khorusban énekeltek, a pontifikáló apátúr felvette ez alkalomra azt a pompás fehér selyem palástját, melyre az ezüst sasokat maga a lengyel királyné himezte.
A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba s körülhordá az öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon, megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mivelt földeket, jóllét és tisztaság beszélt maga magáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé. Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.
Fráter György, a maga személyére, a legnagyobb egyszerűséget követte, kocsin soha sem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az egész felvidéket és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom volt rá, midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizácz vára, hogy mi egy sajóládi apátúr?
Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az installátiója alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés, egymással szemben, a főpap mellett nem ülhet senki.
Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az arany lánczczal a nyakában, s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai figyelmeztetésben fejezé ki.
– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranylánczot meglátják a nyakadban, megölnek érte az erdőben a bojnyikok.
Lesz róluk gondoskodva. A sajóládi apáturnak kisérete is van.
Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal, muskétával, képezték a kiséretet. (Az apátúr törvény által volt kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen s azzal háború esetén a nemesi sereghez csatlakozni.)
Akkor meg ettől a sokaságtól ijedt meg az anyja.
– Minden szentekre! Ki ád annyi embernek enni Kamizáczban?
– Annak is lesz módja.
Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállitotta a mindennemü konyhára való eleséget a hintó után, még hordóval sert, bort is, és egy átalag tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra. S Kamizácz vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, a míg hintóval, szekérrel odáig elvergődtek, szerencsésen, tengelytörés nélkül.
A felvonuló apáturnak lassankint egész bucsújáró kisérete támadt az ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizácz alá értek, már egész népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.
S ez mind Fráter György észjárásába illett.
Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára, hanem az áldást osztó főpap, a ki megszenteli a házat.
Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi proczessióval bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül. Látta őt berobogni a felvonó hidon, a négy lovas veres hintóban. Sirt az öreg, egyrészt az örömtől, másrészt a fájdalomtól. Az örömtől azért, hogy Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, a fájdalomtól meg azért, mert érezte, hogy erről a magasról nehéz lesz azt már oda leszállítani, a hová ő szeretné.
Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta két felől az orczáját s áldást mondott a fejére.
– Fiam! Egyetlen egy fiam! zokogá az öreg. A bucsus asszonyok rebegék egymásnak: «Nézd, a vén Gergely sir! Soha sem látta azt senki.»
Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak egy ölbevaló gyermek volna, így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntató székbe és maga melléje ült.
Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki az apátúr, (a hogy halál előtt álló hivőknek szokás.) És aztán misét mondott az egybegyült nép előtt.
Ez mind nagy hatással volt a guta-ütött öreg kedélyére.
És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza. Annak a búszos odunak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A rozsdás fegyverek, a rablott harczi zsákmányok, a vadászdiadalok irhái, a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal a csatában elesett hős fiával, az nem volt jó hely a találkozóra. Anyjával kieszelte az uton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után, süt, főz az öreg kedvencz ételeiből, a miket olyan régen nem izlelt már, töltött bárányt, haricska-puliszkát. Az öregnek a gyomra egészen ép volt még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot. Nagy étvágygyal látott az eléje rakott ételekhez, maga nem bírt hozzájuk nyulni, a felesége rakta falatonkint a szájába. «Jó asszony vagy! Jó étel volt! Hol vetted?»
Hát még mikor azt az átalagot felnyitották s abból töltött a fia az apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszubort. Ő tartotta az egyik kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, a míg felhajtotta. Hajh de jó volt.
– Ilyet csak a mennyországban isznak, ott is csak az apostolok!
– Itt pedig az apáturak. Mondá Anna asszony.
Ettől a pohár bortól egészen más szinben kezdte látni az öreg nemes az egész világot.
Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is olyan kemény, mint az első héten.)
– No de a mai szent nap örömére már ezt is felszeljük.
Hát a mint ketté vágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az abroszra az áldás, a sok szűz Máriás arany.
Az öregnek az arcza nevetésre torzult.
– Látod atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk s mi nem tudtunk róla! monda az asszony s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját s annak a tenyerébe tölteté az aranyakat, ott tánczoltak a sárga körmöcziek azon a holt kézen, úgy gyönyörködött bennük!
– Aranyak! Igazi aranyak. Arany csikócskák. Motyogta az öreg.
Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az asztalra az aranyakat s a feleségére mordult.
– No hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncznak.
Aztán Györgyhöz fordult.
– Van ám az anyádnak egy leánya is. Azután lett, hogy te itt hagytad a várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a bojnyik, nem ismerem. Kutyaházi! No elmehetsz már a konyhába anyjuk!
Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a konyhában.
– Nem akarsz atyuskám ledülni a szobádban az ágyadra, szunyókálni? Gondoskodék Anna asszony.
– Nem megyek a szobámba, az elvesztett fiamhoz, itt maradok a megkerült fiammal.
– Tudom, édes. Dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta mögött a maga véleményét, «bratinázni az aszúboros átalag mellett». Hát az is igaz volt. Ugyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!
– Takarodj dolgodra, hagyj a fiammal beszélni!
Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a második-harmadik pohár bornál.
– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.
– Hagyd el ezt a szomoru gondolatot, apám; a napokat az Isten adja.
– Nekem már «lőttek!» Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt megigérve, aztán azt éneklik: «Gergely! Nyergelj!» A mult éjszaka mind a három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló én reám vár. Add ide a kezedet.
Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, aztán el sem ereszté.
– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics-familia! Az én apámnak még hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, a kik Báthory István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harczoltam Zülfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizácz vár urának, a mihez huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a patronus: az ispán. Harminczezer léleknek parancsoltam. Az első feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a velenczei asszonytól. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a temetőbe: ott viselik a nagy kőkolonczokon. Ki áll vérbosszút mind a háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét várbástyába befalazott török koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős Utyessenovicsok nevét? Te rád száll az mind nap-nap után, fiam. Te vagy az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra, mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!
– Még forgathat, apám.
– A haza védelmére?
– A haza védelmére.
– Törökök vesztére?
– A haza ellenségei vesztére.
A válasz kikerülte a kérdést.
Az öreg nagyot fohászkodott.
– Neked adom a jó ősi kardomat, a kit az apámtól kaptam.
– Meg fogom becsülni.
Az öreg egyre rázta a fejét.
– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi czímerrel; húzd le az ujjamról s tedd a magadéra.
György megfogadta az atyja parancsát.
Aztán csak rátért az öreg a fődologra.
– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, a kit a boldogult első feleségemtől kaptam.
– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, a hol a kedveseiddel találkozni fogsz.
– Te nem akarsz megházasodni?
– Én már az égnek vagyok eljegyezve.
Az öreg haragba jött.
– Tudom, barát vagy! Ne czifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még három Utyessenovics volt kivüled, a negyedikért nem volt kár. De most már te rád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizácz várának az ura, a vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta meg a tíz parancsolatban: «tiszteljed a te atyádat és anyádat!» Apád vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?
– Egybe foglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a mennyországét; s hogy van-e bátorság a szivemben? arra majd megfelelnek a nehéz idők.
– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a koporsófödél alatt van, csak félkézzel ragadhatlak meg, még sem bocsátalak el. A ki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet. Bizony mondom neked, hogy a mi örömöket én az én asszonyomnál föltaláltam, a mi gyönyörüségem én nekem kicsiny gyermekeim csevegésében volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a mennyországban sem fogom elfelejteni s az utolsó paraszt az ő lakodalma napját nem cseréli el az érsek installátiójával. Isten alkotása az asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát. Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik. Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.
– De én már felismertem az asszonyt s azért nem akarom megismerni.
Ezzel a szóval aztán egészen elszomorította az öreget.
– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha te itten hagyod. Ez a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, a mint engem a föld alá tesznek s aztán elfoglalja Kamizácz várát valami nyühöge ficsur, egy bitang morlák s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából s az Utyessenovics-czímert kapczának tépik szét.
Az öregnek az arcza sötétvörösre gyulladt ki, a szemei égtek és nem jött köny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjban tömörült össze.
Ekkor György odahajolt föléje s fejét keblére ölelve, mondá neki:
– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics-név az ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt, hogy az Utyessenovics-nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el nem felejti semmi nemzedék, de a míg magyar és horvát él e haza földén, örökké emlegetni fogják.
Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni, ettől azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.
– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál, meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt hozzávaló módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Úgy-e, megtartod az ősi szokásokat? A hogy egy várgrófot illik eltemetni? Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behuzatod egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghivod a temetésre Horvátország és Szlavonia nemes családjait? A sirató asszonyok éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs, meg egy rácz guszlár felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas tornál? Lesz ürmös bor elég? És a többi pompa?
– És aztán ott lesz a «tokos ló», az én harczi paripám, a kit kantáron vezetnek, meg a pánczélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi czímeremmel? s mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a sirunkba a te muskétásaiddal?
– Úgy lesz, atyám.
– És aztán, úgy-e megigéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak, összeverekednek: nem választatod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzá tartozik egy főnemes halotti torához. Mentül több bevert fej.
György némán bólinta fejével.
– No hát adj még egy pohárral abból a fölséges borból.
Ez már az ötödik volt.
Erre az utolsó pohárra az öregnek az arcza elkezdett dicsőült mosolyra torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai gyönyörre nyiltak fel, a ránczok elsimultak az orczáin, egy nagyot sóhajtott s azzal hátraszegte a fejét s felnézett az égbe… Már akkor ott ült azon a fehér paripán, a mit a fiai hoztak eléje s vágtatott velük együtt oda, a hol azok már otthon vannak…
Hát ennél szebb halált egy igaz várnemes nem is kivánhat magának.
XIV. FEJEZET.
KISÉRTETEK ÉS KISÉRTÉSEK.
Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket, a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a vendéglátás.
Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint, melyet az asszonyok készítettek.
A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent, a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára: izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt, szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők között.
A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba. Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok. A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az elnevezésért ők nagyon haragvának.
Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.
Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig nagyon erősek.
A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat: ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég világított a fasor végén.
Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az első meglátásra.
Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint visszatért hozzá.
Hogy a halottak olyan sokáig élnek!
Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a mikor nem lépdel, hanem repül.
Mikor a fasor végére ért, megfordult s bandukolt visszafelé.
A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító mélabús hangokkal.
Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is eléje került, arra sem ügyelt.
Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltá:
«György!»
Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.
Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.
Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit, ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»
Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a dicsőültek paradicsomából?»
S a csábító alak elérti a kérdést s még meg is felel rá.
– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!
A «te» Borbálád!
Hisz ez a pokol játéka.
Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa, tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:
– Ez a te hugocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.
Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves sógorkának.
Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.
Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta egymást.
Hát természetes, hogy a nővér is eljött az apa és fivér temetésére.
Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.
Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.
– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát, rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem láthattalak még egyszer az életben!
Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr a veje felől.
Az ember ordított, mint egy præfica, a kinek az a hivatala.
– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.
A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.
– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves sógor uram!
Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.
Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok, a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő mind a két alakban megőrzi a szentséget.
A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.
Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.
A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba, Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.
– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges, makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam el a háztól. De azt nem mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember, a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt; azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a gonosz teremtés.