6.
Pár nap mulva kora reggel jött be Lőrincz Gábor szobájába – ki egész éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé aludt el.
– Ma – kezdte akadozva – hírt kaptam Ujvárról. Carousselt rendeznek, reám is számítanak…
– És?
– Hát én elfogadtam.
Gábor hallgatott.
– Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet.
– Az igaz, mit tehettél volna egyebet.
– Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy Julie és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell mennem Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre…
– Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba, a mit teszesz?
– Ha így beszélsz, lemondok. Látom szemedből, hogy nem tetszik néked.
– Édes Lőrinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi mulatságtól sem. Aztán meg azt hiszem, kevésbbé veszedelmes lesz reád nézve, ha mindennap látod, mintha nem.
– Én is azt hiszem, mondta Lőrincz alig palástolt örömmel – aztán meg Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, így akarván megnyugtatni Gábort. – Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erős leszek.
És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte önmagának e frázist az utóbbi két év alatt.
Erős? Erős, mint az orchidea, erős mint a japáni csecsebecsék, erős, szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj annak, a ki gyenge.