9.
Egész éjjel nem aludt, kora hajnalba arra határozta el magát, hogy azonnal elutazik az Alföldre, Ádámékhoz. Csak édes anyjától búcsúzott el. Felhasználta az alkalmat, hogy Lőrincz reggel átlovagolt Tomiékhoz s így tőle nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem birta volna látni. Azt mondta édes anyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni s ezért hívja le gyámja magához.
Édes anyja megcsókolta homlokát s szomorúan így szólt:
– Tégy úgy, a hogy gondolod fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy napra is távozol mellőlem – öreg vagyok – s attól félek, (hisz abban a korban vagytok) egyszer csak végleg kirepültök szárnyaim alul.
– Édes anyám… soká voltam fészek nélkül nagyon – susogta halkan és elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erőt lelkén, érezte… úgy érezte, nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint volt. Ha Lőrincz elveszi Lollyt – idegen lesz hozzá ő is, mint a többiek. És anyjának Lőrinczczel kell maradnia… neki nagyobb szüksége lesz reá, mint neki. Igen… ez a két nagy sötét szem, a mely annyit szenvedett s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, a mely végig simítja a homlokát… hideg leszen hozzá. Ez az ajak, a mely most ajkait érinti, elveszti bensőségét.
Szeretett volna leborulni anyja előtt s elrejteni fejét ölében és sírni, sírni…
És az öreg asszony – ki csupa érzés volt, ki érezte fia lelki állapotát, nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna oda hajolni reá… s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? És eszélyes lett volna megint Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte, az ilyen sebet legjobb hegedni hagyni s nem nyúlni hozzá. Így hát nem szólt egyik se semmit.
Ott ültek egymás mellett némán… keresve tárgyat, nem hallva egyebet e perczben, mint a szivük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás hallgatását elviselni.
Lenn végre kocsirobogás.
– Előállott a kocsim, mennem kell, – mondta Gábor s lassan felkelt helyéről, keresve egy szót, a melybe mindent bele tudjon foglalni, a mit e perczben érez, anélkül hogy valamit mondana, a miből édes anyja a közelgő veszedelmet kiérezné.
De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét, aztán ajkait. Édes anyja hevesen a kebléhez szorította fiát. Soká, némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén.
Az öreg asszony zokogott… aztán egyszerre kitépve magát fia karjai közül, csillogó könnyes szemmel mosolyogni igyekezett.
– De milyen gyerek vagyok én vén asszony létemre – hiszen pár nap mulva látlak megint… Ugy-e?
Gábor nem birt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste.
– Gábor… akarsz nékem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? – kérdte az öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors mozdulattal kirohant az ajtón.
Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög lenn a kavicsos udvaron… Egy fordulat s az is eltűnik.
És az öreg asszony egyedül maradt.