5.
Huszonöt év hamar lejár!…
A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat, átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.
Tavasz van ismét!
A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai, hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.
Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek nevezte.
A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett töltenie.
Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható nagyon, Lőrincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene lenni.
Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon. Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi gondoskodással van jövője iránt.
A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.
Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?
A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt mindenki, de értett magyarúl.
A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a rétek közepén.
Úgy érezte, e perczben született.
Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.
A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden, ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott; bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén, mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.
Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!