MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK.
Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje. Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.
Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött. Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki. Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között. Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.
Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt. És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:
– Ott jön a katonáné!
Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a férfi nagyon magas.
Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné, mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin, sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.
Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember, és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.
De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban, egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban, melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.
Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind nagyon különbözött ettől.
Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.
Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez, az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.
Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király – áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.
Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu, kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert, elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)
Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni, hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos: nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.
És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide, másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta pihenőül, megvolt a maga különös oka.
Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán baba közel akart lenni hozzá.
A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen majd meg fogod látni«.
Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.
A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel, melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak. Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a levélirásra.
Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a levélcsomót.
Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben; egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«
Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki, hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.
Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid, váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá remegnie kellett Róbertnek az életéért is.
Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette. Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi leveleiben nem válaszolt rá.
A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott, hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja. Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit ir egy esztendőben?
Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele, és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.
Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan, egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott: olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj, zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet, a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy rázkódtatások.
Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös, azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.
* * *
Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest, Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud a sorsáról?
– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben. Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe keverni a kardbojtját.
Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie?
– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.
Aztán hozzá tette:
– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.