EMBERRABLÁS.
I.
A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt olvasott.
Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak egymással.
Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk.
Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz.
A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, törékeny kéz, melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is.
Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot.
II.
A Rider Haggard regényei igen szép dolgok. Az is igen szép volt, a melyet az utazó hölgy olvasott. Tele volt alvajárással, vízbeugrással, háromezer éves emberekkel, hipnotizmussal, örökség-vadászattal, szellemjelenéssel, mérgezéssel, emberrablással és kibetüzhetetlen irásokkal. De elvégre a szép dolgok is véget érnek, s a mi hölgyünk is elkészült a sötét titkokkal.
Ugyanakkorra a másik hölgy is kifogyott a fizikai, intellektuális és normális nevelés princzipiumaiból. Pedig New-Yorkban még úgy számított, hogy ezekből a princzipiumokból telni fog egészen San-Franciscóig. Tévedt; a mint látni fogjuk, nem először, és nem is utóljára.
Abból a tőkéből, melyet az európaiak most is makacsul időnek neveznek, egy napi fölösleg állott a rendelkezésükre.
Ez a tulságos gazdagság végre mégis csak kizavarta némaságából a regényes hölgyet.
– Ha önnek is úgy tetszik, talán cserélünk? – szólt, betekintést kinálva a sötét titkokba.
– A hogy tetszik – felelt a másik, lemondva Herbertjéről.
A szőke hölgy az üzlet megkötése alatt alkalomszerünek találta bemutatni magát.
– Miss Ellen Dumbleton, a Sharp és Dumbleton házból.
– Miss Sarah Senior – mutatta be magát a vörös.
Ezzel aztán be is fejezték a társalgást s ujból hozzáláttak művelődési szomjuságuk csillapításához.
Mikor beesteledett, már mint jó ismerősök üdvözölték egymást, lefekvés előtt.
– Jó éjt, miss Senior.
– Jó éjt, miss Dumbleton.
Pár percz multán mind a ketten az igazak álmát aludták. Álmuk békés volt és zavartalan, a milyen csak azoké szokott lenni, a kik folyton igaz utakon haladnak és örökkön jó járatban vannak.
Ne tessék kételkedni: a látszat ezúttal nem csal. Miss Senior azért ment Kaliforniába, hogy az Üdv hadseregének propagandát csináljon, a mi bizonyára istenes foglalkozás. Miss Dumbleton pedig azért váltott jegyet San-Franciscóba, mert San-Franciscóban tartózkodott a szökevény Mr. William Bennett, a kinek alkalmat kivánt adni, hogy egy bizonyos hibát jóvá tegyen. Mr. William Bennett ugyanis házasságot igért Miss Dumbletonnek, de szórakozottságból elutazott a nélkül, hogy igéretét beváltotta volna. Miss Dumbleton tehát most abban fáradozott, hogy: vagy rákényszeríti Mr. Williamet szavának beváltására, vagy pedig megveszi rajta az illő kárpótlási összeget. A kilátás kedvező, lelkiismerete nyugodt volt; világos, hogy aludt, mint a bunda.
S mialatt hölgyeink megtérítendő hitetlenekről, megtérítendő vőlegényekről, megtérítendő napidíjakról és megtérítendő kárpótlási összegekről álmodoztak: a vonat az őserdők fekete rengetegében nyolczvannyolcz kilométernyi sebességgel száguldott tovább.
III.
Egyszerre csak éles, sivító hang futotta be a roppant sötétséget. Miss Senior fölriadt.
– Hallja ön, Miss Dumbleton? Ez a vészjelző!
– Igaza van – felelt Miss Dumbleton hidegen.
– Valami baj lehet! – rémüldözött Miss Senior.
– Már okvetetlenül baj van, – válaszolt Miss Dumbleton, – mert ha nem történt semmi szerencsétlenség, akkor annak a derék gentlemannek, a ki a vészjelzőt meghúzta, huszonöt dollár büntetéspénzt kell fizetnie. Ez pedig elég nagy baj.
Miss Dumbleton, úgy látszik, közgazdasági elmélkedésekbe óhajtott bocsátkozni, de nem volt rá ideje. Egy óriási zökkenés, és odavágódott Miss Seniorre. A vonat kisiklott, Miss Senior egyet nyöszörgött és menten elájult, Miss Dumbleton pedig azt mondta magában, hogy:
– Furcsa!
IV.
Miss Senior alaposan el volt ájulva. De ha egy fiatal hölgy ötvennégy óra óta úton van s ez idő alatt nem látott más férfilelket, csak a vonatvezetőt, egy harmincz-harminczöt éves, csinos, fekete bajuszu gentlemannek a megjelenése mindig van annyi hatással az ájulás ellen, mint egy kis kölni viz vagy valami sóval telt üveg.
Miss Sarah tehát magához tért s arra ébredt, hogy egy kifogástalan külsejü gentleman élénken tanácskozik a pongyolában lévő Miss Dumbletonnel. Miss Senior jónak is látta azonnal elpirulni, úgy a maga, mint a Miss Dumbleton nevében.
– Én Mr. Henry Blossom vagyok, a híres emberrabló – mutatta be magát a váratlan vendég. – Önök, a többi utasokkal és a vasúti alkalmazottakkal együtt foglyaim. Nem szükséges részletekbe bocsátkoznom, hisz önök olvasnak hírlapokat!… Egészen Athanáziosz, a híres görög emberrabló rendszere szerint járok el. Tökéletesen az nálam az eljárás, a mely régebben Cserkeszkőjben volt divatos… ha olvasták Athanáziosz élettörténetét, tudják, hogy nemes elődöm a szép nők közül kereste ki a túszokat. Képzelhetik, hogy én csak önöket választhattam túszokul. Öt perczet adok rá, hogy ideiglenesen toalettet csináljanak; aztán szívesek lesznek követni, a hegyek közé. Kérem, ne kiséreljenek meg semmit ellenem; rajtam nem fog se szép szemek nyila, se semmiféle lövés. Mert én és társaim még sohasem érintettünk asszonyt.
– Látszik! – szólt Miss Dumbleton megvetőleg.
Miss Senior fölemelte könnyben úszó szemét s szemrehányó tekintetet vetett az emberrablóra. Mr. Henry Blossom udvariasan meghajolt és eltünt.
Miss Sarahnak csak úgy patakzottak a könnyei. A míg öltözködött, egyre sóhajtozott, nyögdicsélt és imádkozott. Miss Dumbleton ellenben, a ki a klasszikusok munkáin nevelődött és ezekből nem közönséges életbölcseséget szerzett, nyugodtan idézte Virgiliusból, hogy:
– Ó… Alios jam ego vidi ventos.
Miss Dumbletont nem riasztotta meg az emberrabló; látott ő már becsületrablókat is.
A becsület pedig több, mint az emberi élet. Sőt úgy volt meggyőződve, hogy a férfiak mindannyian rablók; csak más-más úton-módon gyakorolják a mesterségüket.
V.
A fogoly utasok a tiszteletreméltó Jebediah Buxtont és Traveller vonatvezetőt bízták meg, hogy érdekükben a washingtoni kormánynál közbenjárjanak s a váltságdíjat megszerezzék. Mr. Henry Blossom igen szigorú föltételeket szabott. Ötszázezer dollár váltságdíjat kivánt, s kijelentette, hogy a legelső gyanus jelenségre leöleti a túszokat: Miss Dumbletont és Miss Seniort. Egyébként két hétig ők is, a többi foglyok is jó bánásmódban részesülnek. A mivel az étkezőkocsiban megelégedtek, azt nála is megtalálják. Mellesleg megjegyzi, hogy ő csak megtorlást gyakorol; a miért export-üzletét a Mac Kinley bill-lel tönkretették.
VI.
Mr. Henry Blossom csakugyan jól bánt a foglyokkal; s a túszok iránt talán túlságosan is figyelmes volt. Vasúti pongyolájuk sehogy se akart kimenni a fejéből, s végre is elhatározta, hogy elvei megszegésével még egyszer látni fogja ezeket a pongyolákat.
A mi addig történt, míg a követek odajártak, kissé bajos volna részleteznünk. Tehát csak a legszükségesebbre szorítkozunk.
Mr. Blossom nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy egyéni biztonság tekintetében nem hódol többé annak az elvnek, mely eddig vezérelte. S megvallotta nekik legtitkosabb gondolatát, mely sokkal merészebb volt, semhogy csak kegyes óhajtás maradhatott volna.
Miss Dumbleton azt mondta a dologra, hogy:
Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált, a mint hogy egész nap nem csinált egyebet.
De hiába lett volna minden ellentállás. Hatalmában voltak a haramiának.
VII.
Mr. Blossom és Miss Dumbleton beszélgetését nem idézzük. Elég legyen megörökítenünk Mr. Blossomnak a következő megjegyzését:
– Ej, ej, ej, ej, ej! Ejnye, ejnye, ejnye!
Hasonlóképpen nem idézzük a Miss Senior és Mr. Blossom beszélgetését sem. Csak azt állapitjuk meg, hogy Mr. Blossom ez alkalommal így nyilatkozott:
– Ejha! Teringettét!
S hozzá kell tennünk, hogy mind a két megjegyzés ugyanahhoz a gondolat-fűzéshez vezetett; mind a két szemlének egy volt az eredménye. Mr. Blossom nyilván más meglepetésben részesült a Miss Dumbletonnel való beszélgetés alkalmával, mint akkor, a mikor Miss Seniorrel értekezett, de Mr. Blossom nem tartozott azok közé a rideg lelkek közé, a kik csak a bimbózó szépségben tudnak gyönyörködni, s ha nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy érdekes különbözőséget fedezett fel kettejök között, méltatni tudta nemcsak Miss Seniort, hanem Miss Dumbletont is.
Nem titkolhatjuk el végre, hogy Miss Dumbletonnek az esetről az volt az észrevétele, hogy:
– Ki hitte volna?!…
Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált. De nedves tekintetében már nem volt annyi szemrehányás, mint előbb.
VIII.
A tiszteletreméltó Jebediah Buxton és Traveller vonatvezető csak egy hét multán tértek vissza a megállapított helyre. A váltságdíjjal jöttek, ámbátor a váltságdíjat megszerezni nem csekély fáradságukba került.
A washingtoni kormány ugyanis azt felelte, hogy ha ő neki az a bolond ötlete támadna, hogy embereket óhajtana vásárolni, akkor sokkal olcsóbban szerezhetné meg az Oroszországból kiűzött zsidókat; de semmi kedve ilyen kétes üzletekre.
Nem maradt tehát más hátra, mint hogy Jebediah Buxton hirtelenében megalapított egy önkiszabadító bankot, s a drágán szerzett alaptőkével, Traveller pénztáros társaságában, visszaindult a foglyokhoz, a kik majdan utólag s esetleg részletekben fogják megfizetni szabadságuk árát.
Ezzel azonban nem volt vége minden nehézségnek. Útjok viszontagságos volt. Az első kaland az volt, hogy Traveller pénztáros meg akart szökni az alaptőkével, de a tiszteletreméltó Jebediah Buxton még idején elcsípte. A második kaland pedig az volt, hogy most meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton akart az alaptőkével megugrani, de a derék Traveller, a ki észrevette a dolgot, megakadályozta benne.
IX.
A búcsúzás igen szives volt. Mr. Blossom sorra csókolta az összes foglyokat; Miss Dumbletont és Miss Seniort pedig megcsókolta mind a két orczájukon.
Miss Dumbleton, mikor utóljára cserélt eszméket Mr. Blossommel John Stuart Millről és a logika rendszeréről, megkérte a fölötte szíves házigazdát, hogy emlékül tisztelné meg egy arczképpel és az autogrammjával. Mr. Blossom sietett eleget tenni a kivánságnak. Miss Senior nem szólt semmit; hallgatott és szeretett, mint Cordélia, és sírdogált keservesen.
A váltságdíj rendben volt; Mr. Blossom, miután átvette az ötszázezer dollárt, melegen szorította meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton kezét. A tiszteletreméltó úr mosolygott. Hogy miért mosolygott, azt Mr. Traveller értette csak. Mr. Buxton elég óvatos volt az Önkiszabadító Bank alapító férfiai előtt hatszázezer dollárt említeni a váltságdíj összege gyanánt. Ez a jól értesültség vagy ötvenezer dollárt jövedelmezhetett Mr. Travellernek; de ezt csak gyanítani lehet, mert sem a tiszteleletreméltó Buxton urat, sem Mr. Travellert senki se látta többé.
X.
… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül. Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe – sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen… Szegény Miss Senior!«
Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt:
»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának, Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.«
– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte volna?!…